Szerelem, 300 km/h-val - 26. fejezet

Igaz, hogy nem lett meg a 10 komi, de lassan már azt is elfelejtitek, hogy létezem. :D De most próbáljunk ki valami újat... Emelem 12-re a határt, de ezúttal a komiba írjatok egy e-mail címet is, ugyanis, ha nem lesz meg, akkor levélben elküldöm a folytatást azoknak, akik írtak, mert nem szeretném őket büntetni. Nyugodtan szidjatok, hordjatok le, mert azt is beszámítom! :D És nem, nem azért mert mérges vagyok, tök jó kedvem van, de ez most eszembe jutott, és kíváncsi vagyok, vajon ez így kellő ösztönzés-e :D Szóval hajrá! :D

...Szeptember, október, november...

— Jajj, Anya, hiszen még csak egy hete vagyok itt! – nevettem, miközben a kávét főztem kedd reggel, hogy ne aludjak el az előadáson. – Rendben, pénteken hazamegyek, ígérem! – nyugtattam meg, majd elköszönve bontottam a vonalat, majd írtam egy sms-t szerelmemnek.
— Jó reggelt! – ásítozott Csenge, és az asztalhoz ülve hajtotta fejét a karjára.
— Csak nem kidobott az ágy?
— Nem. Hamarabb kell órára mennem. A tanár kitalálta, hogy kezdjünk fél órával korábban, ha nincs előtte más óránk. Mindjárt leragad a szemem! – nyafogott.
— Látod, ezért nem mentem tegnap a kari buliba! – töltöttem barátnőmnek is kávét.
— Persze, de te kibuliztad magad Olaszországban.
— Azért ez az ingázás sem túl jó. Kitti alszik még?
— Igen, csak déltől van órája. De halljam! – kavargatta a koffeinbombát.
— Micsodát? – kérdeztem vissza, mire csak egy jelentőségteljes pillantást kaptam. – A hétvége maga volt a mennyország, mert Vele lehettem. Minden másodpercben azt várom, hátha megcsörren a telefonom, mert éppen ráér. A legszívesebben felszállnék az első gépre, és utána mennék! – fakadtam ki.
— Valaki itt nagyon szerelmes! – vigyorodott el Csen.
— De ez valami szörnyű!
— Dehogy az! Természetes, hogy hiányzik, nekem is hiányszik Feri, pedig nem olyan erős a kapcsolatunk, mint a tiétek! De szerintem egy idő után megszokottá vált volna, hogy mindig egymás mellett vagytok, és meguntátok volna egymást. Jó ez így, kell egy kis távolság.
— Persze, igazad van. De akkor is hiányzik!
— Biztos vagyok benne, hogy te is Jaimének! – mosolygott rám. – Hánytól van órád?
— Nyolctól, miért? – nem válaszolt, csak a fali óra felé bökött. – Basszus, elkések! Rohanok, délben találkozunk! Puszi! – a búcsúzást már az ajtóból kiabáltam vissza nevető barátnőmnek.
A nap folyamán, ha Jaime nem is, de Joe Hartner keresett. Ismét modellnek hívott egy készülő fotósorozathoz az állatkísérletek és –bántalmazások ellen, amit szívesen elvállaltam, állatbarát lévén. Ezzel csak annyi gond volt, hogy pénteken Bécsbe kellett utaznom, hogy mihamarabb meg legyen a sorozat. Írtam Anyának egy sms-t, hogy a hazautazás elnapolva szombat délutánra, és, hogy ha van kedve, velem jöhetne ismét, valamint, hogy lehet, hogy Csenge is velünk tart.

— Kitti, biztos, nem jössz? – kérdeztem utoljára a kormány mögül pénteken.
— Nem, menjetek csak! Én Mátéval találkozom. Jó utat!
— Rendben, szia! – fordítottam el a kulcsot, majd adtam gázt, kiérve az útra.
— Tegnap is Mátéval lógott, nem? – kérdezte Csenge.
— De igen, úgy emlékszem. Én azt nem tudom, ki ez a Máté?
— Harmadikos, föcis, ha jól tudom. Van valami közös órájuk, ott ismerkedtek meg.
— És máris hanyagol minket miatta! Szép! – vigyorodtam el.
— Holnap rászállunk, és kifaggatjuk, mit szólsz?
— Nem jó, holnap haza megyek. Anyu megfojt, ha fent maradok – vigyorogtam, és az anyósülésen helyet foglaló Zsúra sandítottam.
— Zoli is szeretne látni, nem csak én! De ha hazajönnek a lányok is, útközben kibeszélhetitek a srácot. Most viszont halljam, hogy tetszik az egyetemi élet?
— Eddig tökéletes, nincsenek zh-ink!
— A mázlista! – hallottam hátulról Csenge morgolódását. – Velünk persze már egyből írattak volna egy szintfelmérőt, szerencsére a csoportból az egyik csaj ismeri a tanárt, így csak jövő héten kerül rá sor.
— Gyere át kommunikációra! Az is egy jó érv lehetne, hogy sok a helyes pasi, kár, hogy az enyém nincs köztük.
— Jajj, ne kezdd megint! – forgatta a szemeit barátnőm.
— Micsodát? – kérdezte Anya.
— Nem kezdem, folytatom! – vágtam vissza. – Hiányzik Jaime, és úgy tűnik, Csennek megfagyott a szíve, mert egy szót se hallok tőle Fecóról.
— Attól, hogy nem nyafogok utána minden másodpercben, még nagyon is hiányozhat! – vágott vissza, mire a visszapillantó tükörbe nézve nyelvet öltöttem. Az utat ehhez hasonló beszélgetéssel töltöttük, s mire észbe kaptunk, már Bécs utcáit róttuk. Az épület megtalálása kicsit nehezen ment, végül sikeresen megérkezve léptünk be a stúdióba, ahol Mr. Hartner már várt ránk.
Üdvözlés után rögtön Marion kezei közé löktek, aki – utóbbi találkozásunkhoz hasonlóan – most azonnal belelendült a pletykálásba.
— Jill, a hármas összeállítást add ide, kérlek! Tegnap dobta a barátja, felajánlotta neki, hogy kenek fel neki egy kis alapozót, hogy nem tűnjön ennyire nyúzottnak, de mintha a falnak beszéltem volna – súgta nekem, miután a lány eltűnt a fogasok között. Egy meglehetősen keveset takaró darabokból álló válogatást nyújtott át Marionnak, aztán visszaült a székre, ahonnan a sminkes felugrasztotta.
— Marion, ez csak a felső, vagy a szoknya? – kérdeztem, miközben a lány kezében tartott anyagokból próbáltam kitalálni, mi lehet az.
— Hogy ez? Ja, nem, ez az együttes, amit a fotózáson fogsz viselni. Tudod a témát, nem? Na, gyorsan öltözz át, aztán irány Hans, addig összeszedem az alapozót, meg a többi cuccot. Mozgás! – tuszkolt be a kis szobába, aztán rám csukva az ajtót hagyott magamra. Felocsúdva kezdtem szétválogatni az anyaghalmazt, s kiderült, hogy csak egy pánt nélküli topból, egy bugyiból, illetve – amit én szoknyának néztem – egy bundából áll.
— Elnézést, hogy nem szóltam előre! Csodásan nézel ki benne! Remélem, nem fázol? – kérdezte Joe, mikor kiléptem.
— Nem, jó idő van. Bár kicsit meglepődtem, nem az állatkínzás ellen készül a kampány?
— De igen! Te személyesíted meg az állatot, persze csak képletesen! – mosolyodott el a férfi.
— Ugye kérhetem, hogy ennél kevesebb ruha alá ne nagyon menjünk a jövőben, már, ha szükség lesz rám?
— Természetesen, Darling! Most sipirc a fodrászhoz!
Hans az engedélyemmel vágott egy kicsit a hajamból, majd fekete hajszínezővel festette be, majd vasalta ki tincseimet, Marion pedig pirosítót rakott az arcomra, kihúzta a szemeimet és a számat kirúzsozta.
A következő meglepetés akkor ért, mikor a stúdióban fehér vászonnadrágba és köpenybe öltözött férfiakkal és nőkkel találkoztam – mint kiderült, orvosok voltak. Felfektettek egy asztalra, és kezdetét vette a körülbelül két és fél órás fotózás.

A Vénasszonyok nyarának a beköszönő november vetett véget, a hőmérő higanyszála fokozatosan kezdett közelíteni a nulla felé, egyre vastagabb ruhákba kényszerítve az embereket.
A szövegkabátot a karomra hajtva vettem mély lélegzetet az Abu Dhabi-i levegőből, majd siettem a többi utassal a csomagok felé, s miközben a bőröndömre vártam, nyújtózkodva fürkésztem a tömeget, hátha megpillantom a fekete hajjal keretezett arcot.
— Csak nem engem keresel? – fonódott két kar a derekamra. Elmosolyodva néztem oldalra, Jaime a vállamon pihentette az állát.
— Szia! Ami azt illeti, téged is várhatlak! – túrtam a hajába. – Felhívhatnád a fodrászod, és a borotvád is megkereshetnéd! – jegyeztem meg, aztán visszafordultam a futószalaghoz, hogy leemeljem a cuccom, de a spanyol magához rántott.
— Nem hallottam tisztán, mi a gond? – súgta a fülembe, mire komolyságot erőltetve az arcomra toltam el magamtól, hogy belenézhessek a kék szemekbe.
— Az, hogy szúrsz! – simítottam a tenyerem a borostás arcra. – És úgy nézel ki, mint egy ősember!
— Ősember? – vonta fel a szemöldökét. – Ez esetben az ősember most elrabol, hogy kiélhesse rajtad a vágyait! – húzódott kaján vigyorra a szája, és, mire végiggondolhattam volna, hogy mire készül, már a vállára kapott.
— Tegyél le, te Bolond! – nevettem a hátát ütögetve, nem kis érdeklődést keltve, hiszen a körülöttünk állók mind minket néztek, néhányan elnézően somolyogva, mások rosszallóan.
— Mindenki minket bámul! – motyogtam, mikor végre szilárd talajt éreztem.
— Mert szerintük is csodaszép vagy! Menjünk! – kulcsolta össze az ujjainkat, majd fogta meg a bőröndömet, hogy elindulhassunk. A közepes út alatt a városban gyönyörködtem, aztán a hotel halljában boldogan ölelkeztünk össze Jessicával, Nicole-lal és Viviannal.
— Bajnokok merre vannak? – kérdeztem a versenyzőkre utalva.
— Kint a pályán. Futnak, bicikliznek. Láttam a képeket, zseniálisan sikerültek!
— Milyen képek? – kérdezte Jaime, két nyakamra adott puszi között.
— A kampány, amiről meséltem. Nem is tudtam, hogy ilyen soká jöttek ki.
— Lehet, hogy csak hozzám értek későn.
— Én se láttam őket! – panaszkodott Pilótám.
— Azt hiszem, nálam van az újság, majd odaadom. – ajánlotta Vivi.
— Köszi! – mosolyogtam rá. – Jaime, nyughass már! – markoltam bele a spanyol hajába, mert már percek óta csókolgatta a nyakam, és fokozatosan húzott a lift irányába.
— Menjetek csak, holnap majd beszélgetünk! – mondta Jessy, s Jaime kézen fogva haladt a lifthez, amiben végül a falhoz nyomva csókolt meg szenvedélyesen. Ahogy megéreztem nekem feszülő vágyát, én is kezdtem elveszíteni a fejem, józanságom utolsó morzsáit összeszedve húzódtam el.
— Legalább a szobáig várj! – az eredetileg felszólításnak szánt mondat szinte könyörgésnek hatott, ahogy a Katalán az ajkaim helyett egyéb testrészeim kezdte csókolgatni, s a kezei is felfedező útra indultak.
Mikor a felvonó zökkenve állt meg, majd nyílt ki, imádkozva lestem ki a folyosóra, ami szerencsére üres volt. A hálóig már nem tudom, hogy jutottunk el.

--------------------

Néhány kép a sorozatból: [1] [2] [3]