Szerelem, 300 km/h-val - 23. fejezet

Iszonyú nagy bocsánat a kihagyásért, de remélem, ez a fejezet kárpótolni fog titeket! :) Gratula Sebnek, és szurkoljatok neki, hogy megnyerhesse a VB-t! :) ♥ Komikat kérek!! :) Enjoy! :)

Mélypont és kezdő lökés

Ütemes csipogás társult a sötétség mellé. Pity, pity, pity. Hallgattam, és próbáltam kitalálni, vajon mi adhatja a hangot. Egyáltalán, hol vagyok, és mi történt? Mindenem ólomsúlyúnak tűnt, így meg sem kíséreltem, hogy megmozduljak, de a szemem jó lett volna kinyitni. Muszáj kiderítenem!
A gondolat azzal egy időben hasított belém, hogy a szemem erőtlenül nyílt ki, és a látottak az agyamig is eljutottak. Jaime! De nem, valami nem stimmel, a kórházi szobát igen furcsa szögből látom. Megpróbáltam minél több részletet megnézni. A pityegés valószínűleg a mellettem álló gépből jön, a karomból százfelé meredeznek a csövek. Nem Jaime van kórházban, hanem én!
A felismeréssel elárasztó emlékáradat letaglózott. Erőtlen nyöszörgés hagyta el ajkaimat, s kétségbeesetten hunytam be szemeimet, de a képek, és a rémület csak még tisztább lett. A fejem zsongott, szédültem a sok információtól, azonban mindez eltörpült az álombéli kép és a kétségbeesés mellett. Istenem, az én hibám!
Mielőtt az első könnycsepp kibuggyanhatott volna, vagy tovább süllyedhettem volna a lelkiismeret-furdalás mocsarában, kinyílt a szoba ajtaja, és egy húszas éveiben járó, gesztenyebarna hajú nő lépett be.
— Végre felébredtél! – mosolygott rám, és a kezében tartott tálcát letette az ágyam melletti kis szekrényre. – Mira vagyok. Hogy érzed magad?
— Nem tudom. – válaszoltam őszintén. A hangom rekedt volt, sokkal inkább tűnt egy idegen hangjának, mint a sajátomnak.
— Pihenj, szólok a dokinak! – hagyott magamra, majd egy perc múlva egy bronzbarna hajú férfival tért vissza.
— Jó reggelt, Jázmin! – villantott rám egy kedves mosolyt. – Szalas Endre vagyok. Emlékszel rá, mi történt?
Erőtlenül bólintottam, miközben Mire segített feljebb ülni.
— Az ütközés következtében enyhe agyrázkódást szenvedtél, illetve a karod és vállad zúzódott, pár nap alatt rendbe jössz. Viszont őszintén sajnálom, de elvetéltél, az embrió nem élte túl.
Mintha elvágták volna a hallójáratom, innentől kezdve semmi mást nem hallottam, az is kitörlődött, hogy kedves hangon, szelíden beszélt, és hangjában ott volt az őszinte részvét. Végig az utolsó mondat visszhangzott bennem. Elvetéltél. A fájdalom lassan kígyózva terjedt el az egész testemben, behatolva a sejtjeim közé, megmérgezve, megbélyegezve, hogy ezután mindenki tudja, mi történt. Elvetéltél. Egy ártatlan élet hunyt ki miattad. Elvetéltél. Megölted őt!
— Annie! Annie, Szerelmem! – a könnyfátyolon át fókuszáltam Jaime aggódó arcára. Hogy került ide? Hogy tud ilyen lágyan rám nézni, nem mondták el Neki, mit tettem?
— Annie!
Meg akartam szólalni. Meg akartam mondani neki, hogy mi történt, el akartam küldeni, mert nem érdemlem meg, hogy mellettem legyen, világgá akartam kiabálni a fájdalmat és a bűnömet, de a gombóc a torkomban nem engedte. A könnyek csak záporoztak, mint nem is én sírnék, hanem egy nagyon vékony üvegfal választana el a külvilágtól, ami egyben vízfüggöny is.
— Annie, kérlek, szólalj meg! – fogta arcomat a kezeibe. A hangja és az arca is szenvedés jeleit mutatta, de képtelen voltam bármi értelmeset mondani. A puha érintés egyszerre simogatott és égetett, folyamatosan emlékeztetve rá, hogy bármikor itt hagyhat, a fejemhez vághatja, hogy önzőségem miatt egy csodától fosztottam meg a világot és Őt.
— Megöltem! – szakadt fel a fájdalmas kék íriszek hatására, mint valami víztömeg, amelyet többé nem képes a gát visszatartani, s a sírás újult erővel tört rám. A magam képezte burkon túl éreztem, ahogy átölel és próbál csitítani, majd emberek jönnek be, s matatnak a karomnál, végül az ólomsúlyú, bársonyos sötétség legyőzve gyűr maga alá, és alszom el.

Fájdalom.

Sötétség.

Gyász.

Üresség.

— Elég volt egyszer felelőtlennek lennünk, és tessék. Mikor Magyarországra jöttünk, már sejtettem. Állandóan ki kellett mennem, meg a rosszullétek. De nem akartam elfogadni, nem, az nem lehet, hogy terhes lehet, hisz mennyi az esélye? De megkaptam, vigyázz, mit kívánsz, most aztán sajnálhatom.
— Mire gondolsz?
— Megöltem Őt! – csattant a hangom, miközben felnéztem Fannira. – Nem akartam elfogadni, és ezzel…
— Jázmin, ez butaság! – szidott szelíden, miután elakadtam. – Akkor is elveszthetted volna, hogy elfogadod, és várod. A pajzsmirigygyulladás is veszélyeztette, és még a baleset is rátett egy lapáttal. Emlékszel, mit mondtam, miért értelek meg? Nem azért, mert pszichológus vagyok, hanem mert átéltem ezt. Nem voltál rá felkészülve, persze, hogy így reagáltál. De ettől nem vagy szörnyeteg, nem vagy se több, se kevesebb! Ha most nem bontod le a magad köré épített falat, sose lehetsz boldog.
— Nem is gondoltam rá. Előtte. – tettem hozzá Fanni értetlen arca láttán. – Nem is jutott eszembe. De most… Most…
— Riasztóan csábító? – fejezte be helyettem a mondatot mosolyogva. – Mi lett volna, ha gondolsz erre hamarabb is? Mi lett volna, ha örülsz neki? Mi lett volna, ha nem szállsz taxiba? Érdemes ezen gondolkodni egyáltalán? Megtörtént, kész. Már nem tudod visszatekerni a múltat, nem tudod jóvátenni, de tudsz tenni érte, hogy ne történjen meg még egyszer! Láttam a szüleid, mikor megérkeztem. Láttam Jaimét, akit talán még jobban megviselt, mint Zoliékat. Ne lökd el magadtól, mert még egy hetet talán már nem bír ki, és hazamegy. Akkor aztán mi lesz?
— Mit tegyek? Egyszerűen nem tudom elfelejteni, és élni, mintha nem történt volna semmi! Nem megy! – ráztam meg a fejem.
— Nem is kell! De azzal, hogy bezárkózol, senkinek sem lesz könnyebb. Gyere, úgy tudom, mindjárt kész a vacsora. Elkezdhetnél ismét élni, vagy legalábbis apró lépéseket tenni felé.
— Olyan nehéz.
— Persze, hogy nehéz! A világon semmi sem könnyű. Mégis tudsz járni és futni, pedig hányszor elestél! Tudsz beszélni, pedig milyen bonyolult szabályokat be kell tartani! Angolul is tudsz, pedig azt is nehéz megtanulni! Na, mozgás!
A várakozó tekintetnek engedelmeskedve, sóhajtva álltam fel a babzsákfotelből, és mentem le Fannival az ebédlőbe. Apa és Jaime tévét néztek, de mintha nem egészen fogták volna fel a tartalmat, Anya terített, mikor leértünk. Ahogy észrevettek, egy pillanatra megfagyott a hangulat, mintha halálos beteg lennék, aki elbúcsúzni jött le. Kezdtem érteni Fanni szavait.
— Épp időben, mindjárt kész a hurka és a kolbász – kapcsolt Zsú legelőször, és a döbbenetet mosoly váltotta fel. – Fanni, te is velünk vacsorázol?
— Nem, megígértem Norbinak, hogy vacsorára otthon leszek, szerintem a srácok már így is kikészítették – mosolygott.
— Esetleg átjöhetnének. – mire rájöttem, hogy mit mondtam, már késő volt. – Olyan régen láttam őket.
— Jó ötlet, de talán majd máskor. Valamelyik nap át jövünk, vagy jöhetnétek ti. Majd megbeszéljük, rendben?
— Nem zavarnátok, és a vacsora is rengeteg lett. – győzködte Anya is a nőt.
— Tényleg köszönöm, de nem. Egyetek csak, és semmi feszengés! Most megyek, holnap felhívlak, mikor értek rá. – búcsúzott először tőlem, majd Anyától, és a két férfitól is. Ahogy Zoli kikísérte a pszichológust, Anya pedig kiment a konyhába az ételért, és Jaimével magunkra maradtunk, fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Némán merültem a kék szemekben, próbálva eldönteni, mi legyen a következő lépés. Előző napi veszekedésünk, mely elég egyoldalúan csak Jaime kifakadásából állt, szakadékként tátongott közöttünk.
— Igazad volt. – sütöttem le a szemeimet, hogy visszafojtsam a kibuggyanni készülő könnycseppet. Hülye túlérzékenység!
— Gyere ide! – hívott halkan, s felnézve láttam a kinyújtott kezet, és a cinkos félmosolyt. Tengerbe esett fuldoklóként siettem oda hozzá, és mélyet szippantva az ismerős, megnyugtató illatból, szorítottam magamhoz.
— Szeretlek! – motyogtam a mellkasába, minél jobban hozzá bújva.
— Hiányoztál, Annie!
Talán egy perc is eltelhetett, míg meghallva a visszajövő Zsút és Zolit, az ölelésből kibontakozva ültünk le az asztalhoz.
— Jázmin, úgy emlékszem, azt mondtad, szeretnéd Jaimének megmutatni az országot. – nézett rám Apa a tányérjára halmozott hurka fölött.
— Igen, lehet. –a gondolat, hogy a nevezetességek között rohangálva töltsem az időt, megrémisztett. Egyáltalán nem illett az elképzelésbe, ami a Fannival való beszélgetés után lassan felépült bennem.
— Elmehetnétek a Kastélyba. Vagy le a Balatonra, míg jó idő van.
— Miért erőltetitek ennyire?! – csaptam le a villám a tányérra, mire mindhárman meglepve néztek rám. A törékeny, porcelánpróbálkozás úgy tört össze, mintha egy óriás zárta volna a markába. Nem, nekem ez nem megy. – Nem akarok kimozdulni, nem akarom azt tettetni, hogy minden rendben, mikor semmi sincs!
— Kicsim… Nem erőltetjük, és nem kell úgy tenned, mintha nem történt volna semmi. De talán neked is jót tenne, ha kimozdulnátok.
— Jó. Bocsánat. – hunytam le a szemem pár másodpercre, majd nyitottam ki sóhajtva. – Mehetnénk Szentendrére – fordultam Szerelmem felé, miután végigpörgettem magamban azokat a helyeket, ahol gyerekkoromban szerettem lenni, és közel is vannak. – Mondjuk holnap.
— Oké – válaszolt mosolyogva, és nyomott egy puszit a homlokomra.

A következő héten Körbejártuk a környéket, Szentendrétől kezdve Gödöllőn át egészen a Balatonig. A hetet utazgatással töltöttük, illetve pénteken Fanni áthozta a két kissrácot, Ádámot és Ákost. A nő szüleim régi barátja volt, így én is gyerekkoromtól kezdve ismertem őt. Három évvel ezelőtt vetélt el, majd rá másfél évvel később megszületettek az ikrek. A baleset óta akkor nevettem először, Jaime és a két gyerek kommunikációja meglehetősen fura helyzeteket teremtett, mégis remekül megértették egymást szavak nélkül is. Az egész napos játék-édesség-nevetés maraton utáni búcsúzáskor furcsán békésnek éreztem magam, s a negatív jelen, illetve jövőkép mellett immár a pozitív szemlélet is megjelent, magában hordozva a lehetőségeket.
— Nincs kedved elmenni gokartozni? Mondjuk holnap? – fordultam meg Jaime ölelésében, hogy a srác szemébe tudjak nézni, miután Fannit és az ikreket elnyelte a kereszteződés.
— Biztos akarod?
— A legbiztosabban – húzódtak ajkaim mosolyra, és adtam Kedvesemnek egy apró csókot.
— Akkor benne vagyok – vigyorodott el Ő is. – Nem lenne jó, ha Raniero azt látná, hogy itt csak pihenek.
— Nem, ezt semmiképp nem hagyhatjuk! Menj, öltözz át, utána tíz háztömbfutás, a többit majd meglátjuk! – adtam ki a parancsot, majd nevettem el magam az arca láttán.
--------------------------------------------
Fanni és az ikrek: