23. fejezet - váltott szemszög 2.

Itt következő rész! Tudom, elég nyálas, de nem tehetek róla.^^ :D Kérek kérek sok komit!! :D ♥

Idegesen ültem be a kocsiba. Már rég meg kellett volna érkezniük, legalább Annie-nek, reggel megígérte, hogy rajt előtt még találkozunk. Most viszont már csak percek vannak vissza, és nincs sehol, sem Ő, sem Zoliék.
Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, hiszen lehet, hogy csak későn indultak, vagy a nagy tömegben nem értek be időben. Biztosan a home-ból várják a startot, és nem engedik be a pályára.
— Jaime, koncentrálj! – szólított fel Raniero a kocsi mellől. – Verseny után majd megkeresed őket, most a pályára figyelj, mindjárt indultok!
— Rendben, értettem! – válaszoltam, és lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt. Igaza van, most a pályára és a kocsira kell figyelnem.
— Ésszel! – veregette még meg a vállam, aztán a többiekkel együtt visszatért a boxba.

*

A leintés után már lassabb tempóban vezettem vissza a boxba, bár a szívem még vadul pumpálta a vért, amivel együtt az adrenalin is rohamtempóban száguldott az ereimben. Ezért imádok itt vezetni, ehhez foghatót még az autóversenyzésen kívül soha sem tapasztaltam, talán az Annie-vel töltött idő hasonlít erre az érzésre.
Azt hittem, hogy a kocsiból kiszállva megpillantom a boxban, ahogy felém repül, mint valami tündér, vagy hátrébb vár rám toporogva, de nem láttam, még Zoliékat sem, helyettük Raniero jött felém gyászos arccal. A helyezésem nem lett olyan szörnyű, volt már rosszabb is, és hirtelen elfogott a rémület: mi lehet a baj?
— Jaime... baleset volt Mogyoród és Gödöllő között az autópályán, és az egyik áldozat...
Jasmine volt. – próbálta finoman tudtomra adni. Először fel sem fogtam.
— Ugye, csak viccelsz? – kérdeztem reménykedve, hátha Annie esetleg még a Barcelonai elrablós viccet akarja megbosszulni, de edzőm csak a fejét ingatta. A vérem még mindig száguldozott, de most már nem a vezetés miatti izgalomtól és boldogságtól.
— Ne, ugye nem?
— Nem halt meg, a körülményekhez képest jól van, legalábbis ennyit tudok, az apja felhívott.
— Melyik kórházban van?
A nevet és a címet megtudva azonnal a pálya kijárata felé indultam, nem törődve az átöltözéssel, vagy a néhány, rám váró riporterrel. A taxiban ülve legszívesebben másodpercenként rákiabáltam volna a sofőrre, hogy vezessen gyorsabban, vagy engedjen volánhoz, végül szó nélkül ültem végig az utat.
A kórházba érve azonnal a recepcióhoz rohantam, hogy idegesen kezdjek kérdezősködni Annie-ről, de a nővér hihetetlen komótosan kezdte el az adatokat keresni.
— Szóval Károlyi? Mikor hozták be? – villantott egy szikrázónak szánt mosolyt. Sosem voltam erőszakos, és elítéltem azokat a férfiakat, akik bántalmazták a nőket, most viszont legszívesebben felpofoztam volna a lányt, rákiabálva, hogy kapkodja magát. Erre szerencsére nem volt szükség, mert a folyosó végén Zoliékat láttam meg, így faképnél hagyva a még mindig bájvigyorgó libát.
— Jaime! Nyugodj meg, biztos kezekben van! – csitított azonnal Zoli, ahogy észrevett.
— Mi történt? Hol van? Hogy van? – zúdítottam rá kérdéseimet, miközben pótcselekvésként a hajamba túrtam.
— Taxiba szállt, hogy utánad menjen, de egy kamion nekik ment – kezdte a férfi magyarázni. Zsuzsa erőtlenül felnyögött, aztán tenyerébe rejtette arcát. – Behozták, és stabilizálták, most alszik.
— Láthatom? – hiába beszélt Zoli nyugodtan, én tudtam, hogy csak akkor múlik el a félelmem, ha épnek látom.
— Gyere!
A kórteremhez érve megálltunk, pár másodperc múlva pedig azt is megtudtam, miért. Egy nővér és egy orvost jelent meg, utóbbihoz Zoli barátként szólt, valószínűleg munkakapcsolatban álltak.
— Endre, ő itt Jaime.
— Jó napot, Dr. Szalas Endre. Jázmin kisebb agyrázkódást kapott, de zúzódásokkal megúszta a balesetet. – tájékoztatott engem is, ez után fordult Zsuzsáékhoz is. – Elvégeztünk egy vizsgálatot, és a gyanúm beigazolódott. Jázmin körülbelül egy hónapos terhes volt – nézett rajtunk végig, rajtam hosszabban időzött a tekintete.
— Hogy-hogy csak volt?
— Elvesztette a babát. Sajnálom. Most bemegyek hozzá, felébredt. – vállon veregette Zolit, aztán a nővérrel együtt bementek hozzá, mi pedig leforrázva álltunk a folyosón.
— Akkor mégsem csak a magasságtól volt rosszul… – döbbentem rá. – Pedig védekeztünk, kivéve egyszer, mikor túl hevesek voltunk…
— Ne részletezd! – kért Zoli, de a hangjában nem volt düh, vagy megvetés, aminek örültem, mert anélkül is elég kínos volt a szemükbe nézni.
Jasmine hangja rántott vissza a valóságba, s ahogy elnéztem, a kétségbeesett sikítástól Zoli és Zsuzsa is ugyanúgy megrémült. A következő pillanatban pedig már az ajtót nyitottam ki, és nem törődve azzal, hogy Zoli próbál visszatartani, léptem be az egyszerű kórterembe.
A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam az ágyon gubbasztó lányt, aki keservesen zokogott. Tudtam, hogy az én Annie-m az, de annyira nem hasonlított arra a mosolygós, vidám lányra, alig tudtam elhinni.
A fekhelyet és az ápolónőt megkerülve ültem fel Annie elé, és fogtam két kezembe arcát, mire a tekintete megtalált, de mintha nem is látott volna. Halkan szólongatva próbáltam magához téríteni. Elképzelni sem tudtam, mennyire szenvedhet, csak azt tudtam, hogy az én fájdalmam, melyet az ő látványa idézett elő, biztos nem fogható az övéhez. Ahogy nefelejcskék szemek egyre jobban tisztultak, úgy csillapodott a törékeny testet rázó zokogás is.
A szívembe mintha tőrt döftek volna, amit még meg is forgattak, mikor kitört belőle az az egy szó, ösztönösen öleltem magamhoz, igyekezve minden érzésem bele sűríteni a mozdulatba. Muszáj tudnia, mennyire szeretem, és, hogy mellette állok, bármi történik.
— Szükséges ez? – kérdeztem a dokitól, mikor a nővértől átvéve az injekciós tűt fogta meg Angyalom karját.
— Egyszerű nyugtató, alszik tőle pár órát.
— Azért itt maradhatok?
— Persze, de talán nem ártana hazamennie, átöltözni. Gondolom, nem valami kényelmes ez az overáll, és neked is jót tenne egy kis pihenés. Holnap reggelig nem valószínű, hogy felébred. – magyarázta, miközben befecskendezte a szert, aztán magunkra hagyva mentek ki a szobából.