Szerelem, 300 km/h-val - 23. váltott 3 és 24. fejezet!

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de cserébe hozom egyszerre a kettőt! :) Remélem, tetszeni fog, és írtok sok komit, mert annál hamarabb megírom a következő részt! :) Holnap hajrá Seb és Jaime!

Enjoy!

/Jaime/

Már öt napja, hogy kiengedték Szerelmem, de mintha itt se lenne. Sőt, mintha nem is élne. Zsuzsa folyamatosan igyekezett azokat az ételeket főzni, amiket imád, de alig evett pár falatot, kevesebbet, mint egy veréb, és ez kezdett meglátszani rajta. Szörnyű volt nézni, ahogy vegetál, mint valami élőhalott, ki sem mozdul a szobából, csak a fürdőig, nem beszél, csak mered maga elé. Ez pedig a mi hangulatunkra is rányomta a bélyegét. Nem épp egy álomvakáció kezdődött számomra, mégse tudtam volna itt hagyni, mikor tudtam, hogy szenved.
— Fanni! Valami változás? – ugrott fel Zoli, ahogy meglátta a lépcsőn a pszichológust.
— Alig. Pár mondatot tudtam csak kicsikarni belőle. Holnap talán már több sikerrel járok.
— Megint alig evett – sóhajtotta Zsuzsa, ahogy elvette a nőtől a tányért.
— Felmegyek hozzá! – néztem rájuk sorban, aztán hatalmas léptekkel indultam a szoba felé. Ugyanaz a kép fogadott, mint tegnap, vagy azelőtt.

Az elhúzott sötétítőknek köszönhetően folyamatosan sötétség vagy félhomály uralkodott a helyiségben, Annie-m az ágyon ülve meredt maga elé.
— Szia! – köszöntem halkan, és leültem az ágy szélére. – Beszéltem Anyával, hiányolnak, szeretnék, ha valamikor meglátogatnánk őket. – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, nulla eredménnyel. Mintha a falnak beszéltem volna.
— Annie, kérlek, ne zárkózz be! – kérleltem, miközben tenyerembe fogtam a kezét. – Nem lesz jobb, ha magad emészted! Annie, én nem akarlak elveszíteni, hallod? És Zsuzsáék sem! – az ujjam automatikusan kezdte cirógatni a kézfejét. Máskor erre azonnal reagált. – A francba, Jaz, szólalj már meg! Értem és tudom, hogy fáj, ami történt, de hiányzol nekünk! Zsuzsának folyamatosan kisírt a szeme, mégha próbálja is elrejteni, és Zoli is olyan, mint egy élőhalott! Nem csak te szenvedsz, és nem csak te gyászolsz, de ez

zel semmit sem oldasz meg! Az élet megy tovább, Annie, mikor fogod fel?! – az ajtó hangosan csapódott mögöttem, ahogy idegesen vágtattam át a vendégszobába.

*****

/A.J./

Arra ébredtem, hogy valami, vagy valaki az arcom piszkálja. Mikor kinyitottam a szemeim, Hógolyót láttam, amint Jaime mellkasán összegömbölyödve dörgölőzik hozzám. A baleset óta a tegnapi volt az első alkalom, hogy a srác nálam töltötte az éjjelt, és egymás karjaiban aludtunk el. Úgy éreztem, neki ez még jobban is esik, mint nek

em, mert arról kapott bizonyosságot, hogy már nem akarok elzárkózni.
A macskát lejjebb húzva fészkelődtem el kényelmesen Kedvesem mellett, fejem a mellkasán pihentetve, és perceken át hallgattam egyenletes szívverését és szuszogását, miközben elégedett dorombolást csaltam ki a fehér macsekból. Ha én is ki tudtam volna adni hasonló hangot, azokban a pillanatokban biztos megteszem. Olyan áthatolhatatlan béke és nyugalom vett körül bennünket, amit már régen éreztem.
Mikor lentről edénycsörömpölés szűrődött fel, éreztem, ahogy Jaime megmoccan alattam, és karját kissé megemeli, majd ellazul, vagy azért, mert azt hiszi, még alszom, vagy mert fel sem ébredt. Kissé megemeltem a fejem, hogy felnézhessek Pilótámra, s egy álmosan csillogó kék szempárt lássak.
— Jó reggelt! – mosolyogtam rá még jobban hoz

zábújva.
— Neked is! Mióta vagy fenn?
— Pár perce. Hógolyó felébresztett. Akarsz még gokartozni menni?
— Te már nem?
— De igen! Nagyon is!
— Akkor jó! Jegyezd meg, egy autóversenyzőtől ne kérdezz olyat, hogy akar-e vezetni, kivéve futam után.
— Igenis, Uram! – vigyorogtam rá, és kicsit megemelkedtem, hogy kaphassak egy csókot, amit természetesen Jaime rögtön meg is adott, Golyó viszont nyávogva ugrott le az ágyról.
— Azt hiszem, megsértődött, amiért nem csak vele törődtem – jegyeztem meg, miközben a katalán vállára hajtva fejem, helyezkedtem el, maj

d kezdtem el az állát puszilgatni.
— Majd kiengeszteled, most viszont... – a mondatot félbehagyva gördített a hátamra, amit egy halk sikkantással kísértem. Egy apró puszit kaptam az arcomra, majd az ajkaim vonalát követte végig, egészen le az államig. Lehunyt szemmel élveztem a kényeztetést, míg be nem villant egy síró kisbaba képe. Megfeszülő testtel tartottam vissza lélegzetem, és vele együtt kitörni készülő zokogásom, észre sem vettem, hogy közben Jaime is megállt.
— Annie! – simogatta az arcom. Nagyot sóhajtva nyitottam ki a szemeim, és néztem a tengerkék íriszekbe, amelyek aggódva fürkésztek.
— Semmi baj. – próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, de Pilótám kifejezéséből ítélve nem igazán sikerült. Adott egy puszit a homlokomra, aztán mellém feküdve húzott mellkasára. – Annyira igyekszem, de valahányszor sikerült elengednem

magam, mindig eszembe jut, és hiába minden! – suttogtam pár perc hallgatás után, és még jobban hozzá bújtam.
— Nem kell pillanatok alatt változnod. Nem kell elfelejtened, csak próbálj túllépni, és hagyd, hogy melletted legyünk!
— Jaime!
— Igen?
— Szeretlek! – csókoltam meg a puha ajkakat.
Egy kiadós reggeli után vidáman készültünk a gokart pályára, s miután odaértünk, versenyt futva szálltunk be a járművekbe, hogy a már kint száguldozó Kittihez és Csengéhez csatlakozva adjuk át magunkat a sebességnek és az adrenalinnak.
A legtöbb esetben persze Jaime győzött, illetve él

tem a gyanúval, hogy azon alkalmakkor, mikor hármunk közül került ki a győztes, csak hagyott minket, ám ez egyáltalán nem szegte kedvünket, így, miután délben rövid szünetet tartottunk, hogy az otthon készített szendvicseket felfaljuk, ugyanolyan lelkesedéssel ültünk vissza a versenygépekbe.
A derűs nap az eddigi legnagyobb sikerrel feledtette velem a balesetet, s szinte naponta jártunk vissza, egészen addig, míg valahogy ki nem tudódot

t, hogy Jaime Alguersuari naponta látogatja a gokart pályát, és a sajtó, valamint a rajongók el nem lepték azt. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a hátra maradt másfél hetet Barcelonában töltjük, és onnan megyünk a Belga Nagydíj helyszínére.
—Édes, hánykor indul a gép? – kiabáltam át hétfőn reggel a fürdőben tevékenykedő Jaimének. A tegnapi after partiról hamar leléptünk, az éjszak

ánk azonban még így hosszúra sikeredett a majd’ egy hónap utáni ismételt együttlétünknek köszönhetően.
— Magyarba vagy Spanyolba? – hallottam a kérdést.
— Magyarba. – sóhajtottam, és abbahagytam az épp kezemben lévő felső hajtogatását. Törökülésben ültem az ágyon, előttem a nyitott bőrönd feküdt, míg az ágy mellett, a földön egy másik.
— Nem lehetne visszatekerni az időt? – néztem a hálóba visszatérő Jaimére. Egy rövidnadrág volt rajta, semmi több, a haja még nedves volt.
— Mi a baj? – ült mellém.
— Az, hogy máris hiányzol. A hónap felét elcsesztem, alig lehettünk együtt.
— De Annie, két hét múlva Olasz Nagydíj, máskor v

oltunk már ennyit külön.
— Jó, de az akkor se ugyanaz! Szinte egész nyáron veled voltam, most pedig csak futamokon találkozunk. És mi lesz november után, a télen?
— Megoldjuk, hidd el! Ugye, nem attól félsz, hogy megcsallak?
— Nem. Bízom benned.
— Helyes! Mit szólnál, ha szüneteltetnénk kicsit a pakolást? – döntött hátra, és kezdte csókolgatni a nyakam.
— De a gép! – ellenkeztem erőtlenül, aztán a hajába túrva húztam fel egy szenvedélyes csókra.
— Rengeteg időnk van még, csak este indulunk. –

nyugtatott meg Pilótám, én pedig boldogan adtam át magam a felszikrázó vágynak.

***

— Rendben, akkor csütörtökön találkozunk, viszont futam után megyek haza, mert ha maradok az esti bulira, fújhatom a hétfői előadásokat. – tettem x-et a szeptember tíztől tizenkettőig tartó hétvégére. Három órával később, az ágyon ülve szemezgettük a felrendelt ételt, és én, kezemben a naptárammal feküdtem Jaime mellkasán, és né

ztem az időpontokat.
— Ugyanígy huszonharmadikán, a délutáni géppel megyek, illetve hetedikén és huszonegyedikén is. Már, ha lesz Koreai futam. A rá következő héten pedig a tiéd vagyok!
— Alig várom! Látod, elég sűrűn tudunk majd találkozni!
— Akkor is rossz lesz! – kötöttem az ebet a karóhoz. A vészesen közelgő elválás Damoklész kardjaként lebegett felettünk, én pedig nem tud

tam vele mit kezdeni. Tudtam, hogy igaza van Jaimének, hiszen vannak olyan távkapcsolatok, amikor fél évig vagy még tovább egyáltalán nem látják egymást a felek, mégis úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna szakadni a helyéről, hogy szerelmemmel tarthasson. Már nem volt olyan csábító az egyetem, mint idáig, szívesebben utazgattam volna én is.
— Mit csinálsz? – kérdeztem, mert Jaime válasz helyett az éjjeli szekrényhez fordult.
— Oda adom ezt neked. – tornázta magát vissza ülő helyzetbe, elém tartva egy kis ékszeres dobozt. – Azt hiszem, ez elég jó alkalom. Nyisd ki! – bíztatott, én pedig átvéve lestem bele.
— Nekem is ugyanolyan rossz lesz, hogy ilyen ritkán láthatlak, de szeretném, ha tudnád, hogy ez az érzéseimen semmit sem változtat! Lélekben mindig veled leszek! – ígérte a fülembe suttogva, majd kivette a dobozkából az egyik ezüstláncon

lógó medált, és a nyakamba akasztotta.
— Köszönöm! – suttogtam a medált nézegetve, aztán megfordulva csókoltam meg szenvedélyesen. – Szeretlek!

***

A Jaime nélkül töltött napokban igyekeztem elfoglalni magam, ami elég jól sikerült is. Az egyetemre való felkészülés utolsó hajrájában Kittivel és Csengével bevásárló körutat szerveztünk, hogy összeszedhessük az utolsó dolgokat, amiről még úgy gondoltunk, hogy szükségünk lehet rájuk az elkövetkező években. A mappa, füzet és ruhahalmok kifizetése és kocsiba pakolása után pedig a kedvenc cukrászdánkba ültünk be beszélgetni.
— Emlékeztek még a kisházra, amit pár éve Apu rokona hagyott ránk?

— Amit bérbe adtatok? Mi van vele? – kérdezte Kitti.
— Lejárt a bérleti szerződés, és a pasasnak már nincs rá igénye, úgyhogy most üres. Viszont mi birtokba vehetnénk. Így sűrűbben látnánk egymást – fordultam Csenge felé, utalva arra, hogy nem egy intézményben kezdjük meg felsőfokú tanulmányainkat, ellenben Kittivel, aki szintén a BCE-re nyert felvételt.
— Ezt komolyan gondoltátok? – húzódott mosolyra Csenge ajka.
— A legkomolyabban. Hiszen ti is fel akartatok költözni, így csak a rezsin kellene osztoznunk, ráadásul együtt is lakhatnánk, ahogy tavasszal terveztük.
— Szerintem nagyon jól hangzik!
— Szerintem is! Rossz lenne nélkületek Budapesten.

— Akkor ezt megbeszéltük. A héten illetve a jövő héten át is cuccolhatnánk, a bútorokat kell megnézni és esetleg cserélni csak.
— Szuper! Igyunk az új, közös jövőnkre!

— Amiben halálra fogjuk egymást idegesíteni! – tettem hozzá nevetve, miközben koccintottunk.

------------------------------------------

A medálok: