Szerelem, 300 km/h-val - 22. fejezet

Szomorúan kell elkönyvelnem, hogy a kommentek száma megint csökkent, és csak Réka szakított idő arra, hogy írjon nekem. Eltelt egy hét... Persze, tudom, suli, miegymás, de nah... igazán rosszul esett. :( Nekem is elkezdődött a suli, ráadásul egyetem.
Illetve megkérem notórius "béna" jelölőmet, hogy legyen annyi arca, és írja meg, mi nem tetszik a történetben! Nem értem, miért olvasod még mindig, nem kötelező! Azt hiszem, ezzel a résszel most meg is szabadítalak a további olvasástól...
Nem fog Nektek tetszeni, de azért: Enjoy it!

„Mindig melletted leszek!”

Sóhajtva álltam fel, mikor a gép megállapodott, és a tömeg megindult a terminál felé. Jaimével összeölelkezve sétáltunk a kijárat felé. Mogorván vettem fel a napszemüvegem, miközben elnyomtam egy ásítást, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy a gép felszállása után nem sokkal jelentkező émelygés még mindig tartott. Spanyolországban már jól éreztem magam, nyoma sem volt Londoni betegségemnek, most viszont visszatért nyomott hangulatom.
— Miért nem mész inkább haza? – kérdezte egy puszi kíséretében Jaime.
— Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a Westendbe. Nem nyitok vitát! – szögeztem le, miközben a srác leemelte a bőröndöket. Összébb húztam magamon a sötét bolerót, majd az egyik táska fülét megfogva simultam Kedvesem oldalához, hogy tovább indulhassunk.
A Fókusz stábja már várt ránk, gyors bemutatkozás után, amire nem igazán figyeltem, haladtunk tovább, a rajongó lányok hada azonban megállított minket. Sóhajtva engedtem el a Katalánt, és húzódtam a fal mellé, amit Jaime nem igazán nézett jó szemmel, ezek a lányok azonban nem miattam jöttek. Beletörődve vártam, míg a pilóta mosolyogva fotózkodott, és autogramot osztott, s közben az is észrevettem, mikor az egyik lány megvetően mért végig, mire bájos mosolyt erőltettem az arcomra, és továbbra is Pilótám figyeltem, aki időközben végzett a kötelező körökkel, és engem átölelve indult tovább a stáb után.
— Jobban vagy már? – kérdezte az autóban ülve, közben automatikusan játszott egy tincsemmel.
— Nem, egyáltalán nem. Pedig eddig bírtam a repülő utakat – morogtam a nyakába, s azt csak magamban tettem hozzá, hogy nem az első alkalom, hogy hányinger kerülget, hisz a tényt én magam is próbáltam figyelmen kívül hagyni.
— Gyertek, megérkeztünk! – szólt hátra a riporter csaj. Kelletlenül szálltam ki, s tettem fel ismét a napszemüvegem. Mikor megláttam az újabb csapat vihogó tini lányt, már automatikusan sétáltam arrébb, és vártam őket az árnyékos bejáratnál.
— Nem értem, hogy van ennyi türelmed!
— Neked is lenne, ha jobban lennél – húzódtak ajkai az utóbbi hétben külön nekem kifejlesztett, szívdöglesztő mosolyára. Aztán, mikor meglátta az áruházban tolongó tömeget, lehervadt arcáról a mosoly. Kárörvendően vigyorodtam el, miközben elköszöntem Jaimétől és a stábtól, megígérve, hogy az egyik büfében várom meg őket.
— Jó szórakozást Zolival! – súgtam a pilóta fülébe, és egy utolsó csók, illetve fenéksimítás után útjukra engedtem őket, magamban nevetve Jaime fancsali képén. A megnyitó teljes hosszát valóban egy forró csoki társaságában töltöttem, bár az ital meglehetősen lassan fogyott, a gondolatok azonban sebes örvényként követték egymást. Néhány mondat foszlány eljutott az agyamig Szujó Zoli beszédéből, vagy a tömeg sikítozásából, mindazonáltal azt a pár óra hosszát passzív üldögéléssel töltöttem, igyekezve a gondolatfolyamot is megzabolázni, s látható érdektelenségem szerencsére elriasztotta azt a kevés rám pillantót, akiben lett volna elég bátorság, hogy megszólítson.
Mikor végre megláttam a közeledő Jaimét, és Fókusz stábot, megkönnyebbülve álltam fel, és a félig üres bögre mellett egy ötszázast hagyva siettem hozzájuk.
— Végeztél? – kérdeztem reménykedve, ahogy oda értem, és belesimultam az ölelésébe. Mindig türelemmel fogadtam az interjúkat és egyéb sztárelfoglaltságokat, a mai napon viszont már reggel elfogyott a türelem készletem, és egyáltalán nem tudtam elfogadó lenni. Minden vágyam egy zuhany volt, és a Hilton Hotel kényelmes ágya Pilótám közelségével.
— Mára igen. A stáb felajánlotta, hogy elvisznek a Hotelhez, ha nem Gödöllőre megyünk. – bármennyire is nyűgös voltam, muszáj volt elmosolyodnom, ahogy a helységnevét kiejtette. Reméltem, hogy ezt az édes akcentust sosem fogja elhagyni.
— A hotelbe menjünk, nem bírnék ki hosszabb kocsikázást! – válaszoltam a kijelentésbe rejtett kérdésre.
— Akkor Sanyi elvisz titeket, mi pedig leadjuk az anyagot – mondta a riporter csaj. – Jázmin, szeretnénk, ha vállalnál valamikor egy riportot, akár a Fókuszban, akár a Reggeliben megjelenve.
— Rendben, majd gondolkodom rajta – bólintottam. – Ne haragudj, de most szeretnék menni, fáradt vagyok.
— Természetesen. Majd felhívunk, ha úgy megfelel – mosolyodott el, bár éreztem, hogy egy azonnali ’igen’ válasznak jobban örült volna.
— Persze, viszlát! – húztam magammal Jaimét. Az autóba beülve Sanyi egyből indított, s legközelebb csak elköszönéskor szólalt meg, amiért igazán hálás voltam neki.
— Szia, Apa! – köszöntöttem Zolit, mikor felvette a telefont.
— Kicsim! Minden rendben? Mikor érkeztek?
— Nem megyünk. Pesten maradunk, most megyünk a Hiltonba. Ne haragudjatok!
— Hogy-hogy? Mi történt?
— Semmi különös, csak fárasztó utunk volt – alakítottam kicsit az igazságon.
— Jól van, akkor pihenjetek! Lejöttök még, vagy a Hungaroringen találkozunk?
— Pénteken én biztos lemegyek, Kittiéknek is megígértem.
— Rendben, pénteken találkozunk! Üdvözöljük Jaimét! Legyetek jók!
— Igen, átadom, szia! – bontottam a vonalat, és süllyesztettem a készüléket a táskámba.
— Szóltam Apuéknak. Pénteken én hazamegyek, és szombaton majd együtt jövünk vissza. Egy éjszakára nélkülöznöd kell – válaszoltam Jaime kimondatlan kérdésére.
— Nehéz lesz, de majd megoldom. Kár, hogy nem mehetek veled.
— Ne aggódj, lesz még rá alkalmad!

A csütörtök reggel ismét émelygéssel indult, amit nehezen, de igyekeztem Pilótám előtt titkolni, majd a nap viszonylag gyorsan elrepült. Fáradtan dőltem be a francia ágyba, de sem a kényelem, sem Kedvesem máskor megnyugtató ölelése nem hozott békét, s Álomföldre érve hamarosan egy apró gyermek kétségbeesett sírását hallottam, akit feleslegesen kutattam a mélységes sötétségben. Elmosódott, kivehetetlen arcok repültek felém, kárörvendően kacagva hiábavaló keresésemen, s a sírás hamarosan egy irányítását vesztett kocsi fékcsikorgásává változott, majd az elkerülhetetlen ütközés minden mást elhomályosító csattanására zihálva tértem magamhoz.
— Jaime, ne! – formálták ajkaim a szavakat, miközben levegőért kapkodva ültem fel. Beletelt pár másodpercbe, míg kitisztult, hogy mi a valóság és mi az álom. A katalán békésen szuszogott mellettem, bal karja kinyújtva, hogy bármikor az oldalához bújhassak. A nyitott erkélyajtón át a hűvös éjszakai szellő szellemként lebegtette az elhúzott függönyt.
Torkomban dobogó szívvel, óvatosan keltem fel, és elhúzva az áttetsző anyagot, léptem ki az erkélyre. A friss levegő jót tett, tisztuló fejjel figyeltem, miként csitul rémült szívdobogásom, visszaállva a normális ütemre. Percekig álltam lehunyt szemekkel, hallgatva a város éjszakai zajait, makacsul elűzve a fejembe tolakodó rémisztőbbnél rémisztőbb képeket.
— Csak egy buta álom! – suttogtam, mikor a két kar a derekamra fonódott, s megfordulva a biztonságot nyújtó ölelésben hajtottam fejem a meztelen mellkasra, s fontam át a vékony derekat karjaimmal, minél jobban magamhoz szorítva a szeretett férfit.
— Nem lesz semmi baj! – nyugtatott Jaime, végigsimítva kibontott hajamon.
— Nem akarlak elveszíteni! – motyogtam az izmos mellkasba, s éreztem, hogy kibuggyan az első könnycsepp.
— Nem fogsz! Megígérem Neked, hogy mindig melletted leszek, és semmi sem választhat el minket egymástól!
— Szeretlek, Jaime! – néztem fel a kék íriszekbe, és merültem el bennünk. El akartam felejteni minden aggályomat, minden rossz érzésemet, melyek valami tragédia bekövetkezését sejtetették, csak lebegni akartam a kéken parázsló hullámokban.

Pénteken a megbeszéltekhez hűen utaztam le Gödöllőre, hogy a napot Kittivel és Csengével, valamint szüleimmel töltsem, s szombaton Zsúval és Zolival együtt mentünk le Mogyoródra, hogy végre bemutathassam nekik Jaimét, valamint megnézzük az időmérőt, mely után a fiúval kiegészülve tértünk vissza otthonomba. A családi idillt árasztó vacsora azonban nem tudta elűzni a gyomromban egyre növekvő gombócot, ami a vasárnap reggellel csak még nagyobbra duzzadt.
— Ez Raniero lesz, biztos nem jössz velünk? – fordult felém Pilótám a kapuban állva, mikor az edző befordult a sarkon.
— Nem, nem, azt hiszem, jó lesz úgy, ha Anyuékkal megyek.
— Rendben, legyen úgy! – csókolt meg lágyan.
— Ne aggódj, a Parádé előtt még találkozunk! – erőltettem mosolyt arcomra, miközben minden sejtem az ellen tiltakozott, hogy elengedjem Jaimét. Döntésemmel ellentétben azonban már két órával később taxiba pattantam, s az idegességet és félelmet konokul eltemetve indultam a Hungaroringre.
A megálmodott balesettől rettegve alig vártam, mikor érünk végre a pályához, hogy aztán a fiút megtalálva, ha kell, könyörögve beszéljem le az aznapi kocsiba szállásról. Az őrült ringlispílként kavargó gondolatoktól már szédültem, mikor az éles dudaszó visszarántott a valóságba. Ösztönösen kaptam hasam elé karjaim, a becsapódás pillanatában futótűzként égette végig a testem a felismerés és rémület, majd süllyedtem a melegen, bársonyosan körülölelő sötétségbe.