Szerelem, 300 km/h-val - 21. fejezet

Itt a következő fejezet, végre be tudtam gépelni. :) Dóri, Réka, Szabus, először is köszönöm, hogy részt vettetek a játékban. Megmondom őszintén, azt hittem, többen tippelnek, hiszen csak egy szakot kellett volna mondani. :(
Mindhármótok ötlete helytálló valamilyen szinten, a legközelebb mégis Réka járt az igazsághoz, így ő tehet fel egy kérdést. :) Mindkettő társadalom tudományba tartozik, illetve a lent említett ágról lehet PR-re szakosodni. Nem tudom, erre gondoltál-e a 'Produkt Manager' kifejezéssel?
Réka, a kérdést felteheted lent, hsz formájában, ez esetben én is így válaszolok, vagy írhatsz e-mail a ksissi92@gmail.com címre. :)
Enjoy it!

Száguldó napok

— Azt, hogy szeretlek! – csókolt meg lágyan.
— Ne mondogasd folyton, mert elkopik! – figyelmeztettem, miután elváltunk egymástól, majd meghökkent arca láttán elnevettem magam. – Nem hallottad még? Anyu szokta Zoli agyát húzni vele.
— Attól még igaz.
— Gyerekek, éhesek vagytok? – jött vissza nagyanyám.
— Én igen. Ma még nem is nagyon ettünk – fordultam arccal Simone felé, miközben még mindig Jaimével öleltük egymást.
— Akkor gyertek, mielőtt Jens mindent felfal!
— Hallottam ám! – kiáltott ki az ebédlőből az említett.
— Az volt a cél! – válaszolt Simone, mi pedig nevetve követtük.
— Mikor jönnek Naték? – kérdezte Jens.
— Holnap reggel. Két napot töltenek itt.
— Akkor csütörtökön mi is mehetnénk Barcába.
— Aztán szerdán Németország? Oké.
— Jenson, te ugye, maradsz?
— Persze, ahogy megbeszéltük.
— Na, és Jaime, mondd csak…
A beszélgetéssel hosszúra nyújtott ebéd után sétálni indultunk, Frome utcáit felfedezve. A korabeli hangulatot idéző, macskaköves sikátorokban andalogva minden olyan békésnek és vidámnak hatott, mintha a gondok a házakon kívül ragadtak volna.
— Mit csináljunk a nyári szünetben? – tette fel a kérdést Jaime.
— Tőled függ. A programjaidtól.
— Azért nem lesz olyan szabad az augusztusod. Mikor kapod a levelet, hogy felvettek-e?
— Augusztusban. SMS-t hamarabb kapok, ponthatárok jövő héten lesznek. Jaime, mi lesz velünk, ha elkezdődik a tanév? – sóhajtottam, és elé kerülve simítottam karjaimat a mellkasára, hátat fordítva a kis pataknak, mely alattunk csordogált, még meghittebb hangulatot előidézve. Tekintetem a pilótáéba fúrtam, és hagytam magam sodródni, elveszni a lehetetlen kék íriszekben.
— Ne beszéljünk még erről! Van még egy hónapunk, utána bőven lesz időnk azon gondolkodni, mikor találkozhatunk. – ölelt magához szorosan. Fejemet kezeim mellé, a mellkasára hajtottam, s lehunyt szemekkel hallgattam egyenletes szívdobogását.
— Bárcsak megállíthatnám az időt! Örökké ebben a pillanatban maradnánk.
— Se múlt, se jövő?
— Semmi, csak te és én!

Az Angliában töltött napok gyorsan elrepültek, pedig még a csütörtököt is a kisvárosban töltöttük, s csak pénteken utaztunk át Barcelonába. A család ugyanolyan szívélyesen fogadott, jelét sem adva, hogy tudtak volna a kapcsolatunkban beállt szünetről, csupán Marta tett egyszer egy apró megjegyzést. Később Jaimét kérdőre vonva vallotta be, hogy valóban csak nővére értesült összezörrenésünkről.
A gyógyszerek hatottak. Lassan, de biztosan javult az állapotom, már nem éreztem magam a nap minden percében fáradtnak, jobb volt a közérzetem, és étvágyam is volt. Spanyol honba való repülésünk előtt még meglátogattuk Dr. Fallit, aki az eredményekkel elégedetten engedett el, a lelkemre kötve, hogy ha romlana az állapotom, azonnal felkeresek egy orvost – bárhol vagyok –, a kórelőzményeket bemutatva.
A VB elmúltával a foci láz is csökkent. Esténként már nem néztük a mérkőzéseket, és a Valenciában illetve Silverstone-ban is megszállottan szurkoló szerelők Németországban a Cirkusz hétköznapjaiba visszasüppedve tették a dolgukat. Három teljes órán át figyeltem, amit Frank a többiek segítségével összerakja Jenson kocsiját, s a srác egyszer sem kérdezte, melyik csapatnak szurkolok, leginkább, mennyire tombolna Jaime, ha nem győznének a spanyolok… Egyetlen megjegyzést sem ejtett el, pedig az utóbbi hetekben mindig kitalált valamit arra az esetre, ha összefutottunk.
Sebastiannal csütörtökön tudtam beszélni, a szabadedzés előtt. Boldogan mesélt Hannával való kapcsolatuk javulásáról.
— Szóval a héten minél több időt igyekeztünk együtt tölteni, és a szünetben egy hetet csak kettesben leszünk. Jó is, hogy kötelezően bezár a gyár. Végre megint megértjük egymást, tudunk beszélgetni, és ezt neked köszönhetjük! – nézett rám hálásan.
— Ugyan, Seb, mire vannak a barátok? – mosolyodtam el.
— Angyal vagy! Mivel hálálhatnám meg?
— Óó, lesz még alkalmad rá – vigyorodtam el. – Kezdetnek szerezhetnél végre egy jó helyezést, aztán majd kitaláljuk. Ne félj, nem felejtem el! – nevettem el magam.
— Nem rajtam múlik. Megint pechsorozatom van – morogta, mint egy durcás kisgyerek. – De mesélj, jól vagy? Londonban elég rosszul néztél ki.
— Kössz a bókot! – válaszoltam egy fanyar mosoly kíséretében. – Rendbe jövök, kaptam gyógyszert.
— Helyes, nem szeretnélek még egyszer betegnek látni, Hercegnő!
— Értettem, Kapitány! – emeltem szalutálásra a kezem vigyorogva.
— Pihenj, Hercegnő! – váltott keményebb hangnemre, és ő is elvigyorodott. – Te mit csinálsz a szünetben? Otthon maradsz?
— Valószínűleg – bólintottam. – Nem ártana már bemutatnom Anyuéknak Jaimét, aztán szeretném, ha minél többet ismerne meg az országból, a kultúráról, na és persze a lehető legtöbb időt szeretném vele tölteni, mert ősztől nem tudom, hogy találkozhatunk.
— Az egyetem miatt? Tényleg, van már valami hír?
— Majd este lesz – feleltem, és, mintha fejbe kólintottak volna. Az érettségi után gondtalanul utazgattam egyik városból a másikban, eszembe sem jutott a felvételi, most azonban, ahogy kimondtam, tudatosult a dolog. Este minden eldől.
Ennek köszönhetően a nap hátralevő részében már nem is tudtam száz százalékosan figyelni. Bár biztos volt, hogy felvesznek, kivéve azt, hogy milyen finanszírozási részre – hiszen a pontok változnak a tavalyiakhoz képest –, az egészséges izgalom meglepő erővel vonta el a figyelmem.

— Nyugodj már le! – emelte fel a hangját Jaime, mikor megunta ideges fel-alá járkálásom, minek köszönhetően lassan már csapást tapostam a szőnyegbe. Az előző percekben feltett kérdésére, miszerint miért is izgulok ennyire, adott nem tudom válasz után azon kezdtem rágódni, hogy az SMS értesítés vajon akkor is működik-e, ha külföldön tartózkodom.
A semmit sem érő felszólítás után Jaime türelmét vesztve rántott magához, és tapasztotta ajkait az enyémekre, mire az idegesség fellobbanó vágyba csapott át. Lábaim a dereka felett átvetve helyezkedtem el lovagló ülésben előtte, és megszabadítva egymást a felsőtől kezdtük kényeztetni a másikat. Mielőtt belemelegedhettünk volna, a telefonom csipogva jelezte üzenet érkezését. Sikkantva perdültem le a bosszúsan sóhajtó Jaiméről, és kaptam a készülék után. Kétszer is végigolvasva a rövid üzenetet, dobtam vissza a mobilt, hogy boldog-megkönnyebbült kiáltás kíséretében vessem magam az ágyról feltápászkodó Katalán nyakába.
— Annie! – tántorodott meg, s mire végül sikerült megtalálnia az egyensúlyát, már nevetve ismételgettem ugyanazt az egy szót. Mohón hallgattatott el egy újabb csókkal, hogy folytathassuk a fél perce megszakítottat, s ezután már semmi sem zavarta meg kéjmámoros éjszakánkat.
A mobil kijelzője percek múltán sötétedett el a megnyitott üzenetnél: „OFIK nem hivatalos tájékoztatás: Ön besorolást nyert: BCE-TK kommunikáció és médiatudomány (Budapest) ANA. www.felvi.hu”
---------------------------
BCE-TK: Budapesti Corvinus Egyetem - Társadalomtudományi Kar