Szerelem, 300 km/h-val 15. fejezet

Sziasztok! Elnézést a hosszú kimaradásért, most itt a fejezet, remélem, tetszeni fog! Várom hozzá a véleményeteket! :)

Külön utakon

— A.J. Károlyi – vettem fel.
— Üdvözlöm, Miss Károlyi, Joey Hartner vagyok. Van öt perce? – szólt bele egy kellemes férfihang angolul.
— Jó napot, igen.
— Pár napja láttam a San Domingóban készült Toro Rosso kampányképeket. Szeretném felkérni alkalmi modellnek.
— Alkalmi modellnek? – visszhangoztam döbbenten. Erre végképp nem számítottam.
— Igen. A Bécs központú Possible Ügynökségnek dolgozom. Most épp egy sport témájú fotósorozatot szeretnénk készíteni. Az Ön képei megfogtak. Lenne kedve hozzá? Az alapfizetés, amit biztosan ajánlhatok, 35 000 euró.
— Öhm… Szeretném átgondolni, ha lehet.
— Természetesen, Kisasszony! Megfelel, ha holnap ugyanebben az időben újrahívom?
— Igen, és köszönöm!
— Viszonthallásra, Miss Károlyi!
— Visszhall!
Zúgó fejjel tértem vissza a McLaren motorhome-ba, és foglaltam el a szokásos helyemet. Alig figyeltem a versenyre, a nemrég történteken gondolkoztam, és próbáltam rájönni, mit tegyek. Beszélnem kellene Jaimével, ahogy Anyáékkal is, hogy szerintük elfogadjam-e az ajánlatot.
Végül a leintés utáni másodpercben futólépésben hagytam el a versenyhelyszínt, és a hotelbe érve villámgyorsan pakoltam össze, és vitettem magam taxival a reptérre. Fél órával később már a verseny közben foglalt helyemen ültem, és bámultam az egyre kisebbedő Valenciát, mindössze két levelet hagyva magam után. Egyet Jenson Buttonnek címezve, egyet pedig Jaime Alguersuarinak.

Az éjszakát már a saját ágyamban töltöttem, mellettem Hógolyóval, mindenféle kérdést másnapra halasztva.
— Jó reggelt! – battyogtam le fél hétkor a konyhába, karjaimban Golyóval, akit aztán a tálkája mellé raktam. Anyuék már reggeliztek.
— Szia! Elmondod végre, hogy mire fel ez a hirtelen hazaút? Összevesztetek?
— Nem, nem azért – válaszoltam lassan, és töltöttem magamnak tejet. – Csak egy hirtelen ötlet volt. Tegnap felhívott egy bizonyos Joey Hartner, hogy pózoljak a fotósorozatának.
— Fotósorozat? – visszhangozta Apa.
— Igen. Valami sport témát akar készíteni, engem meg látott a Toro Rossós képeken, amiket San Domingóban csináltunk.
— Mit válaszoltál?
— Még semmit. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.
— Lenne hozzá kedved?
— Azt hiszem. Érdekesen hangzik.
— Akkor ez a válaszunk – mosolyodott el Zsú.
— Vannak konkrétumok?
— Még nem. Dél körül hív újra. Annyit mondott, hogy fizetnének érte.
— Beszéljétek meg!
— Jázmin, Jensonnel mi újság? – fordult felém Zsú.
— Hát, kibékültünk. Makacsul hallgat Jessről, de amúgy minden okés.
— Na, és Jaime? Mikor mutatod be, annyira kedves fiúnak tűnik! – szavai hallatán mintha hasba szúrtak volna egy késsel, majd még meg is forgatták volna azt.
— Mi a baj? – kérdezte aggódva, valószínűleg észrevette az arcomra kiülő fintort.
— Jaime… nem tudom, tudod, most nem vagyunk épp a legjobb viszonyban.
— Bántott?
— Nem, Apa! Dehogy! – tiltakoztam azonnal.
— Mertem remélni – enyhült meg. – Most megyek, legyetek jók! – állt fel, és adott egy puszit a hajamra, akárcsak régen. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlék és a vele járó szeretethullám végigbizseregjen a testemen, a fejem búbjától a kislábujjamig. Olyan családi pillanat volt ez, amely gyerekkorom megszokott része volt.
— Szóval, mi a baj? – rántott Zsú vissza, a valóságban.
— Hazudott… - kezdtem el mesélni a történteket, megosztva vele kétségeimet, Buemi fejmosását, mindent.
— Nekem úgy hangzik, nagyon is tudod, mit tegyél.
A megcsörrenő telefon akadályozta meg, hogy válaszoljak. Joey Hartner, ígéretéhez híven, hívott.
— Jó napot – szóltam bele angolul.
— Üdvözlöm, Kisasszony. Sikerült döntenie?
— Igen, vállalom. Ettől függetlenül szeretném, ha bővebben kifejtené, mit is takar pontosan a fotózás!
— Természetesen! Egy külön sorozatot készítünk egy osztrák sportmagazin számára, illetve a legjobb tizenkét képből 2011-es naptár is készül majd.
— Mikor kellene mennem?
— Minél hamarabb. Ha Önnek megfelel, már holnap repülhet. Természetesen az utazás költségeit mi álljuk, illetve szállást is biztosítunk.
— Értem. A holnap, azt hiszem, megfelel, kocsival pár óra alatt ott vagyok.
— Rendben, akkor a mai nap folyamán még elküldöm a pontos helyszín nevét, bizonyára odatalál?
— Biztos vagyok benne! Köszönöm.
— Akkor a holnapi viszontlátásra!
— Viszlát! – bontottam a vonalat, majd néztem Anyára. – Szinte ki se kellene csomagolnom.
— Azért válogassuk át a dolgokat! És biztos, ami biztos, veled megyek! Együtt különben is könnyebben fedezzük fel a várost! – kacsintott.
— De én vezetek! – kötöttem ki gyorsan, mire mindketten elnevettük magunkat.

— Selene persze nem hallgatott rám, pedig én mondtam neki, hogy ne kezdjen nős pasival, de mit hallgat ő a legjobb barátnőjére! Mintha a falnak beszéltem volna, meg se hallotta, így aztán jól meg is járta, mikor a pasi dobta, mert a felesége válással fenyegette… - már nem is figyeltem Marion csacsogására, egyszerűen hagytam, hogy átússzon az agyamon, egyik fülemen be, a másikon ki. Szemmel láthatóan nem zavarta a sminkes lányt, hogy alig figyelek rá, el volt ő magával, ráadásul a dolgára is remekül koncentrált.
Egy órakor találkoztunk Joey Hartnerrel a bécsi Leopold Múzeum előtt – szerencsére a gps helyettem is tájékozódott, így gond nélkül érkeztünk meg az osztrák fővárosba. Innen már együtt mentünk a műterembe, ahol szinte rögtön Hans, a fodrász kezei közé löktek, majd Marion vette kezelésbe. Természetesen előtte még kiválasztották, és rám adatták a fehér atlétából és miniszoknyából álló együttest. A felsőn – mint megtudtam – annak a lapnak a neve díszelgett, melynek a képek készültek.
Háromnegyed óra elteltével már a beállított háttér előtt pózoltam, néhány, számomra ismeretlen teniszezővel, illetve modellel.