Szerelem, 300 km/h-val - 16. fejezet

Folytatás tíz komi után. Enjoy! :)

Láz

„Akit igazán szeretsz, az hiányzik. Megbocsájtod, ha hibázik. Elnézed, ha olykor bánt, és hazudik neked. Ha mindezt elviseled, igazán szereted.”

A hét villámgyorsan telt el, tekintve, hogy a napok nagy részét folyamatosan a stúdióban töltöttem az állandó modellek és a sportolók társaságában. Szerencsére Zsúnak nem kellett egymagában múlatnia az időt, ugyanis Joe elintézte, hogy beülhessen, és nézhessen minket, Marion pedig szíves örömest vállalta, hogy szórakoztatja, míg én „dolgozok”.
A város felfedezésére csak a két órás ebédszünetet, illetve a késő délutáni, esti órákat tudtuk fordítani, ám így is sikerült eljutnunk a legnépszerűbb helyekre: megnéztük a Schönbrunn Kastélyt, az állatkertet, a Szent István Székesegyházat, a Belvedere palotát, a Ringstrassét és a Hofburgot.
Szombaton két órakor élményekkel és tapasztalatokkal telve intettünk búcsút Maxnak, a fotósnak, Lisának és a többi modellnek. Joe szinte kikönyörögte, hogy megtarthassa a telefonszámom, és hívhasson, ha ismét van valami remek ajánlata.
A vasárnap, hétfő és kedd délelőtt szintén gyorsan repült el Kittiék társaságában, azon kaptam magam, hogy már Londonba induló repülőn ülök, és a szívem hevesen kalapál. Valencia óta nem beszéltem Jaimével, csak egyetlen sms-t küldött, amire órákkal később válaszoltam – az után, hogy megvitattam magammal a vele kapcsolatos érzéseim és szándékaim. Válaszul egy rövid üzenetet kaptam, melyben felajánlotta, hogy kijön elém a reptérre, de ezt gyorsan visszautasítottam Johnra hivatkozva. Nagyapám odáig volt és vissza, hogy ismét látjuk egymást.
A gyomrom öklömnyire zsugorodott, ahogy kiléptem a terminálból, és megérintett London varázsa. Jó volt újra itt lenni. Izgatott várakozás lett úrrá rajtam, a félelemről nem is beszélve. Kicsit több mint egy hét után újra a közelemben éreztem Jaimét, és abban a percben leginkább rohantam volna hozzá. A hiánya miatt érzett űr, most úgy éreztem, majd’ felemészt. Jobban hiányzott, mint bármi más, egyedül a makacsságom tartott vissza attól, hogy fejvesztve induljak a keresésére, és omoljak a karjaiba. Megbocsájtok neki – ehhez kétség sem fért –, azonban egy kis gyötrődést megérdemelt.

Fázósan húztam összébb magamon a fehér blézer felsőt, amit a lila top fölé húztam. Viviannal a silverstone-i paddockban sétáltunk, a Mercedes home-jánál elköszönve fordult le, én pedig a lépteimet megszaporázva indultam az Energy Station felé. Csütörtök délelőtt volt, szinte csodával határos módon el tudtam kerülni eddig a Jaimével való találkozást, most viszont idejét láttam a szembesítésre.
Az egyik asztalnál ült, háttal nekem, és Buemivel beszélgetett. Csendben közelítettem meg őket, s mikor Sebastien tekintete rám siklott, mutatóujjamat az ajkaim elé helyezve jeleztem, hogy ne szóljon. Jaimén egy farmer volt, és egy Red Bullos póló.
—… már kedden megjött, de még csak nem is láttam, kezdem azt hinni, hogy talán még sincs itt…
— Vagy csak ki kellene nyitnod a szemed, és körülnézni – szakítottam félbe a mondatát, mintha velem csevegett volna. A pilóta megdermedt, aztán villámgyorsan fordult felém. Ahogy a tekintetünk találkozott, az eddig őrült tempóban dobogó szívem megnyugodott, a sejtjeim bizseregve várták a biztonságot adó ölelést.
Egy pillanatra úgy tűnt, Jaime magához ránt, és szoros ölelésbe vonva csókol meg, aztán eszébe juthatott az elmúlt hetek eseménye, mert tekintetét elszakította az enyémtől, és a torkát megköszörülve szólalt meg.
— Annie!
— Gyere, beszélgessünk! – invitáltam sétára egy halvány, bátorító mosoly kíséretében, és Bueminek biccentve indultam ki a motorhome-ból, a mellettem haladó Katalánnal. Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett, a boxutcából kiértünk a pályára, és azon kezdtünk el lépkedni, mikor Jaime megtörve a csendet, megszólalt.
— Hiányoztál! Borzasztóan! – emelte rám a tekintetét, a reakciómat várva.
— Igen, te is nekem! – vallottam be sóhajtva. – Visszagondolva nem is értem, hogy bírtam ki – mondtam, ahogy én is az arcára pillantottam. A keze hirtelen megindult az arcom felé, aztán félúton megállt a levegőben, és visszahanyatlott. Kezdtem megsajnálni.
— Nézd, tudom, hogy egy idióta barom voltam, és hülyeség volt, hogy nem mondtam el…
— Css! – szakítottam félbe a kitörő magyarázkodást, amibe ismét belekezdett. – Igen, idióta voltál, és igen, hülyeség volt titkolóznod. De azt hiszem, én is túlreagáltam – sóhajtottam, és a tekintetem a betonra szegeztem. – Igazából nem az bánt, hogy fogadtál, vagy sem, hanem, hogy nem bíztál bennem, és elhallgattad a dolgot. Honnan tudjam ezek után, hogy nem titkolsz el mást is, fontosabbat? Hogyan bízzak így benned? – álltam meg, és fordultam vele szemben. Már a pálya felénél jártunk.
— Annie, esküszöm, hogy nincsenek titkaim előtted! Szeretlek! Szeretem a lelkemig hatoló, zöld szemed, a puha bőröd, a makacsságod és a hirtelenséged, mindened, és ez a tíz nap maga volt a pokol nélküled! – fejezte be a szenvedélyes monológot, de a tekintetem nem eresztette. Egy percig némán szemeztünk, közben a szívem ismét hevesebb iramra váltott.
— Mi lenne, ha újrakezdenénk? Nincs Hugo, nincsenek titkok, csak mi vagyunk, ketten.
Jaime boldogan és megkönnyebbülten mosolyodott el az ötlet hallatán.
— Csak mi ketten. Ez igazán jól hangzik.
— Igen, szerintem is. – elé léptem, s a kezeim felkúsztak a mellkasán a nyakába, hogy átölelhessem. Jaime karjai automatikusan ölelték az a derekam, én pedig szorosan belesimultam a hiányolt ölelésbe, a következő pillanatban már ajkaink is egymásra találtak, és finoman kezdték kóstolgatni egymást.
— Szeretlek, Annabelle Jasmine! – suttogta a hajamba.
— Én is szeretlek, Jaime Victor Alguersuari! – vigyorodtam el, és belecsókoltam a nyakába, mire érezhetően megborzongott.
— Megőrjítesz! – suttogta, és eltolt kicsit magától. – Fogadni mernék rá, hogy már Valenciában is tudtad, hogy ez lesz a vége!
— Te csak ne fogadj, mert még rossz vége lesz!
— Igenis, Kisasszony! Ahogy óhajtja! – emelte meg az állam az ujjával, és egy finom puszit nyomott az ajkaimra, és már el is húzódott. – Te lázas vagy! – simított végig az arcomon és a homlokomon.
— Dehogy! Jól vagyok!
— Tűzforró a homlokod! Keresünk egy dokit.
— Mondtam, jól vagyok! Semmi bajom! – bizonygattam, hiába, már meg is fordított, és a csípőmet átölelve indult vissza a bokszutca felé. Szemforgatva húzódtam még közelebb Jaiméhez, és húztam összébb magamon a blézer felsőt. Tényleg fáztam, de ezt a világért sem vallottam volna be.

— Harmincnyolc egész négy – nézte meg a pályadoki a lázmérőt, amit öt perccel ezelőtt duzzogva vettem el. – Vegye ezt be, és pihenjen! – nyomott a kezembe egy lázcsillapítót, Jaime pedig elrohant vízért. – Ha holnapra nem múlik el a láza, keressenek meg, vagy menjenek el egy kórházba! – kötötte a lelkemre, aztán elköszönt, és távozott. Lenyeltem a tablettát, aztán az épp akkor visszatérő Jaiméhez fordultam.
— Visszamegyünk a szállodába?
— Hol a doki?
— Elment. Igen, bevettem a gyógyszert, mielőtt kérdeznéd. Ne fújd fel, inkább menjünk! – simultam hozzá, és apró puszikat adtam az arcára és állára.
— Na, jó! De ahogy visszaértünk, lefekszel!
— Hát, ha ennyire szeretnéd! – öleltem át a derekát egy kaján vigyor kíséretében.
— Aludni!
— De a te szobádba megyünk?
— Még szép! Nem engedlek el magam mellől!
— Én is így gondoltam! – dőltem hátra elégedetten az anyósülésen.

A meleg víz jótékonyan ellazított, tíz percen keresztül folyattam magamra, azután egy bugyit és egy hosszabb, a fenekem alá érő pólót magamra kapva bújtam be az ágyba Jaime mellé, és helyezkedtem el a biztonságot adó ölelésében. Eszemben sem volt aludni, azonban a finom cirógatás, és Szerelmem bódító illata lassan álomba ringatott.
------------------------------------
A.J. ruhái a pályán: