Szerelem, 300 km/h-val - 7. fejezet

Nos... Itt a következő rész, köszönjétek Briginek, aki nagyon ügyesen megtalálta a közmondást. Valóban a "Lassan megy, mint akit akasztani visznek."-re gondoltam. :) Én ezt egy hatalmas közmondás-szólás gyűjteményből szedtem, van itthon ilyen könyvünk. A hozzászólásod előtt pár órával kerestem rá google-ön, hogy vajon tényleg beadja-e. :D Azért az érdekes volt, hogy az én bejegyzésemet hamarabb írta, mint a Vörösmarty-verset. :D De megnyugodhattam, hogy megtalálható. :P
Ehhez a fejezethez nincs semmi féle játék, a következő rész akkor jön, ha elérjük a 15. kommentet. Tudom, iszonyat sok, de kell a pihenés, mert ezt is most hoztam össze, és hát az első, alap vonaltól eléggé eltérőre sikerült, de szerintem nem lett olyan rossz. :P Úgyhogy olvassátok szeretettel és örömmel, és várom hozzá a véleményeteket, stb, stb. ! :)

„Büszkeség és balítélet”

— Seb! – érintettem meg a vállát, mire megtorpant, de nem fordult felém. – Mi a baj?
— Semmi. Tommival megyünk futni, még át kell öltöznöm – válaszolt hidegen. Sóhajtva kerültem meg, és léptem elé.
— Mi volt ez az előbb, Buemi beszólása után? – kérdeztem pontosabban fogalmazva, szelíden, közben pedig igyekeztem olvasni a tekintetében, azonban mintha egy robottal szemeztem volna, semmi érzelem nem kavargott a Jaiméhez hasonló, tengerkék szemekben. Csupán kissé szürkébb volt, mint általában.
— Nem szeretem a bunkó beszólásokat! Ennyi! Menj vissza, és fejezd be a reggelit! Szia! – került ki, és hagyott faképnél. Nem értettem, mi baja? Mintha mérges lett volna rám, megbántottam volna valamivel. Ismeretségünk alatt még sosem volt ennyire közömbös illetve elutasító, és ez fájt.
Leforrázva álltam a hall és az étterem átjárójában, Sebi hátát bámulva, ahogy elrobog a szerelők mellett, majd bevágtat a liftbe. Még csak vissza se nézett, mintha az előbbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
— Annie! Minden rendben? – két kéz fonódott a derekamra, hogy átölelve szorítsanak a hozzájuk tartozó mellkashoz. Az ismerős illat eltöltötte a tüdőm, és ez egy kicsit megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam Jaime ölelésében.
— Nem igazán. Nem tudom, mi ütött Sebibe, és ez zavar.
— Honnan veszed, hogy van valami baja?
— A te reakciódat megértem, mégis csak járunk, vagy mifene. De neki erre semmi oka nem volt! – fordultam szembe Szerelmemmel, átkarolva a nyakát. – Márpedig a futás elég béna kifogás volt.
— Vagy csak rémeket látsz.
— Nem! Ismerem Sebit annyira, hogy tudjam, bántja valami.
— Szóval három hónap alatt ennyire kiismerted? – vonta fel a szemöldökét. A hangja és az arca egyik pillanatról a másikra változott. A félelem belém hasított, azonban a büszkeségem nem hagyta annyiban a dolgot, hiába tudta az eszem, hogy most kellene témát váltani.
— Igenis ismerem, és ezen nem változtathatsz, akármennyire is féltékeny vagy!
— Talán jogosan vagyok féltékeny. De ha ennyire izgat Vettel lelkiállapota, akkor menj csak utána! – feleselt fojtott hangon, és a derekamat elengedve került ki, és ment el. Egy pillanatra de ja vu fogott el. A szavai jeges késként fúródtak a szívembe, és legszívesebben felpofoztam volna magam a hülyeségem miatt. Egy másodperccel később rájöttem, hogy az étterem negyede engem bámul a kis közjáték miatt, illetve arra, hogy nem állhatok itt az örökkévalóságig, arra vágyva, hogy semmissé tehessem az elmúlt perceket. A szívem és a büszkeségem egy másodpercig komoly háborút folytatott azt illetően, hogy Jaime után rohanjak, vagy se, végül a büszkeségem győzött, és az asztalok között Jensonéket megkeresve, vettem feléjük az irányt, miközben belül átkoztam magam.
— Jó reggelt! – ültem le Jess mellé tettetett vidámsággal, bár a viszontlátásnak tényleg örültem.
— A.J., azt hittem, már ránk se hederítesz! Mégis elég méltók vagyunk, hogy szóba állj velünk?
— Nagyon vicces vagy, Kedvenc Nagybátyám! Komolyan! – fintorogtam rá.
— Ugyan, Lex csak arra céloz, hogy kicsit hanyagoltál, mióta te és Jaime együtt vagytok – békített Jess, Kedvesem nevének említésekor azonban a szívem fájdalmasan rándult egyet. – Egyébként igazán szólhattál volna! Nem mintha rosszul esne, hogy a többiekkel együtt tudjuk meg, mert a hatás tényleg nagy volt! – kacsintott rám.
— Nem tudtam, hogy mondjam el. Különben is, lehet, hogy rövid életű lesz – mondtam halkan.
— Ha az előbbi kis civódásotokra gondolsz, akkor nem kell félned! Mindenkivel megesik az ilyen.
— Aha… Bocs, de nincs étvágyam – álltam fel, és egy búcsúintés után elhagytam az éttermet. Imádkoztam, hogy senkivel se találkozzam, míg felérek a negyedik emeletre, és imám meg is hallgattatott, ugyanis a lift, és később a folyosó is teljesen üres volt. A szobában előszedtem az iPhone-om, aztán egy táskát felkapva, illetve sportcipőt, már el is hagytam a lakosztályt. Csak egy pillantást vetettem a kikészített úszócuccokra, így megállapíthattam, hogy csak az enyém várakozik feleslegesen. A mai strandolásomnak lőttek, Jaime viszont valószínűleg az uszodában volt, már csak azért is, mert hiányzott az úszónadrágja és a törölközője. Meg az edzést se mondhatta volna le egy könnyen.
— Jó napot! Van az épületnek hátsó bejárata? – tudakoltam a recepciós csajtól, aki kelletlenül nézett fel rám a magazinjából.
— A lépcsőházból vezet egy – csámcsogta felém, a fejével a megfelelő ajtó felé bökve, és figyelmét már vissza is fordította a bizonyára roppant érdekes cikk felé.
— Kössz – perdültem meg, magára hagyva, és már ki is slisszoltam a friss levegőre. A fene vágyott a rengeteg paparazzira és hiéna újságíróra. A fülemben az Utolsó Egyszarvú dallamaival indultam meg Isztambul macskaköves utcáinak, miközben belül mardosott a bűntudat és a vágy. Milyen könnyű lehetne érzelmek nélkül élni! Akkor tudtam volna élvezni a török város csodáit, és nem mindenről Jaime jutott volna eszembe.
— Helló, Csajszi! Hogy-hogy egyedül? – köszönt rám a ki tudja, honnan felbukkanó Nicole.
— Sziasztok! Kicsit élvezem a forgatagot.
— Esetleg csatlakozhatunk?
— Ha nincs, jobb dolgotok, persze. De előfordulhat, hogy unalmas társaság leszek.
Az egész napot Nicole-lal és Lewis-zal töltöttem, és meglepően jól éreztem magam a társaságukban. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy nem teljesen véletlenül futottunk össze, de az sem érdekelt volna, ha Jenson küldte őket utánam. Délben beültünk egy igazán hangulatos kis kávézóba, illetve egész Isztambult bejártuk. A másik nem elhanyagolható dolog pedig az volt, hogy sikerült egy kicsi közelebbről megismerkednem az álompárral.
Este hat körül tértünk vissza a szállodába, és a lift előtt elváltunk.
— Biztos, hogy nem jössz te is vacsorázni?
— Nem, először átöltözöm. Meg éhes sem nagyon vagyok, az a török valami nagyon laktató volt.
— Rendben, akkor jó éjt! – adott két puszit Nic, és Lewis is megölelt, majd az étterem felé vették útjukat, én pedig beszálltam a felvonóban. Hevesen dobogó szívvel közeledtem a lakosztály felé, közben pedig próbáltam kitalálni, mit is mondok majd Jaimének. Na, persze, ha a szobában van egyáltalán.
A várható beszélgetés, valamit a viszontlátás miatt idegesen nyomtam le a kilincset, és léptem be a nappaliba. Teljesen átlagos kép fogadott, semmi sem változott reggel óta. A cipőt és a táskát ledobva indultam a háló felé, miközben azon gondolkodtam, minek örülnék jobban: ha itt találom Jaimét, vagy ha nem? Az ajtó mögött rám váró látványra azonban egyáltalán nem számítottam.