Angyalok Keringője

Ihletforrás a novellához: Angyalok keringője

— Ne félj, Kicsim, minden rendben lesz! Nemsokára otthon fogunk nevetni az elmúlt hónapokon – ölelte át szorosan az anya lányát. Sötétbarna hajába már több őszhajszál is vegyült, az aggódás felgyorsította az öregedés folyamatát.
— Tudom, Anya. Menj csak!
— Jól van. Holnap találkozunk! Légy jó! Szeretlek! – csókolta homlokon lányát, majd az ajtó becsukódott mögötte. Hátát a bejáratnak vetve hunyta le szemeit, és morzsolt el egy túlságosan akaratos könnycseppet. Nem adhatja fel, most nem! Nem, mikor a lányának a legnagyobb szüksége van a támogatásra!

Sóhajtva figyelem, ahogy az ajtó halkan csukódik be Anya mögött, pár perc elteltével pedig már érzem is az altató hatását. Szemhéjaim lassan lecsukódnak, és pedig átadom magam a várt álomnak.
Fehérség vesz körül, mindenhol bárányfelhők, puhán és selymesen sorakoznak egymás hegyén-hátán, a kis résekben, a levegőben tejfehér köd, mely mégsem fullasztó. Csupán ott van. A levegő kellemesen meleg. A furcsa terem közepén hatalmas, fehér márványpadló, a parkett szélén zenekar. A ködben étellel, itallal megrakodott asztalok, körülöttük fehérbe öltözött vendégek, de ez már csak alig láthatóan.
Én is fehérben vagyok, csodaszép, egyszerű, lenge fehér ruhában, melyet mintha pillangószárnyból és rózsasziromból szőttek volna, tökéletesen illik rám. A hajam megint hosszú, leengedve, puhán omlik a vállamra, és talán sosem állt még ennyire jól, sehol egy kiálló tincs.
— Szabad egy táncra? – kérdi egy mély bariton, és valaki hátulról megérinti a vállam, mire megperdülök.
— Tomi! Mit keresel te itt? Hiszen te meghaltál!
— Hiányoztál, Hugi! – tárja karjait ölelésre, én pedig késlekedés nélkül bújok a meleg ölelésbe, és szippantok mélyet az ismerős illatból. Ahogy az első taktusok felcsendülnek, elhúzódunk, és Tomi a táncparkettre vezet. Csak most figyelem, hogy ő is fehérben van, hófehér, elegáns öltönyben, fehér cipő, fehér nyakkendő. Arcán szomorkás mosoly.
— Én is meghaltam? – kérdezem, miközben felvesszük a megfelelő pózt, majd elkezdjük a keringőt.
— Ne beszélj, csak élvezd a táncot! – mondja szelíden.
— Kérlek! Tudnom kell, hogy csak álmodom-e, vagy tényleg meghaltam? Mi lesz Anyával? El sem búcsúzhattam! Mi lesz vele nélkülem? – törnek fel belőlem a kérdések, de a keringőt nem szakítom meg. A hangok beúsznak a fülembe, onnan tovább az agyamba, és a testem többi sejtjébe, én pedig hagyom, sőt élvezem, ahogy kitölt a megnyugvás. A szívemet facsaró kétség és fájdalom átadja helyét a beletörődésnek. Már semmi sem fáj. Semmi sem hideg, vagy meleg, nem jó vagy rossz, nincs hiányérzet, fájdalom, szenvedés.
Csak mi vagyunk, ketten, Tomival, és a keringőnk. Puhán lépkedünk, már nem is márványon, hanem vízen, lépéseink apró vízgyűrűket keltenek. Felhőkön táncolunk, a talpunk belesüpped a habos, könnyű, eloszló felhőkbe.
A táncterem, a vendégek, a zenekar eloszlik, marad a lágy dallam, a fellegút, mely egyre feljebb és feljebb vezet, mi pedig keringünk, az útnak megfelelően. Hátrahagyom minden emlékem. Tomival bújócskázunk, mikor megtalálom, felkap, és megpörget, én pedig nevetve kalimpálok a karjai között. Örömkönnyek között ölelem magamhoz az első háziállatom, a bolyhos kis kutya az arcomhoz furakodva szimatol, majd nyal meg; az első, édes, felejthetetlen csók; aztán a temető, a sok feketébe öltözött ember, búcsú Tomitól. Az orvos, amint közli a betegségem, és, hogy nagyon kevés időm van, esély a gyógyulásra még kevesebb. Végül Anya arca ma este, a félelem, a szeretet és a remény.
— Engedd el! – szólal meg halkan Tomi, én pedig engedelmeskedem. Már nem fáj, nem érzem a mardosó hiányt, ahogy a dallam elhalkul, majd végleg abbamarad. Nincs szenvedés, nincs öröm, nincs szeretet. Nincs semmi, csak a könnyedség érzete.

Másnap reggel a nő sietve rója a már oly’ jól ismert utat. Fel sem néz a pult mögött ülő ápolónőre, csak int neki köszöntésképp, így nem veszi észre, mikor az halkan sóhajt. A szobához érve megtorpan, az ágy üres, láthatóan friss ágynemű került rá. Jeges félelem zárja markába szívét, ahogy megkeresi az orvost.
— Sajnálom, Hölgyem. Feladta a harcot.

„Tegnap éjjel, alig tizenkilenc évesen, agydaganat következtében elhunyt Dora McLean. Búcsúzik tőle szerető édesanyja, és barátai. A temetésre várjuk mindazokat, kik szeretnék leróni utolsó kegyeletüket. Emléke örökké velünk marad.”