Világ életemben nagyon zárkózott voltam, köszönhetően a rossz családi körülményeknek. Mintha lett volna olyan. Apám, egy alkoholista féreg, aki csak magával törődött, s verte anyámat. Engem nem. Nem igen volt rá alkalma, szinte sosem voltam otthon, ha pedig az éjjelen kívül a Nap sugarai is ott találtak volna, ő aludt. Anyám… Akit egy kissé talán szerettem is. Hisz értem dolgozott, hogy nekem jobb életem legyen, hogy tanulhassak. Gyenge jellemű, dolgos nő volt, képtelen kitörni az örökös nyomorúságból és szenvedésből. Amint elértem a felnőttkort, elmentem szülővárosomból. Kértem Anyám, hogy jöjjön velem, jobb élete lesz… Maradt. Az elváláskor sírt, én csak pár könnycseppet ejtettem. Igen, féltettem attól a nyomorult Istencsapástól, de nem tehettem semmit. Soha többet nem láttam őket.
Ennyit róluk, ez a történet nem életem ezen fejezetéről szól. Kellemes éveim következtek, a zárkózottságot lassanként magam mögött hagyva lettem vad és lázadó. Sok barátot szereztem, s bár a felsőoktatás nem igazán érdekelt, mégis jelentkeztem egy egyetemre. Talán Anyám emléke miatt, hisz ezt szerette volna. A helyem azonban csak a zenében találtam meg, a szakokat félévente váltogattam, mindenbe csak egy kicsit belekóstolva. Meg sem erőltettem magam a tanulással. Éjszakai clubokban énekeltem, és gitároztam, az volt az igazi közeg, ahol jól éreztem magam, s a megszerzett pénzből is megéltem. A gondtalan évek pedig repültek.
Sikeres fellépésen voltam túl, a közönség ismét visszatapsolt. Repülni tudtam volna a boldogságtól, a további ünneplésről azonban fáradtság okán lemondtam, s bulizó barátaim hátrahagyva indultam meg a kellemes éjszakában. A Sors a siker küszöbén szólt közbe. Pár hónap múlva talán híres énekesnő lehettem volna, azonban már másnap eltűntnek nyilvánítottak… Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, így űzve el a rám törő álmosság hullámait. A nő hirtelen tűnt fel, mintha csak abban a másodpercben termett volna ott. Neszezésre fordultam hátra, a mozdulat végére viszont máris mellettem sétált, túl könnyedén tartva tempómat, s szólított meg. Pontos szavaira már nem emlékszem, elmondta, hogy nem először hallott énekelni, hogy nagyon megfogta érces, erős, gyönyörű hangom, hogy szeretné, akarja, hogy ezentúl neki, csak neki énekeljek. Hangja azonban, mint a vulkánból hosszú álom után kitörő láva kúszott elmémbe, s kábított el, csüngtem minden egyes kiejtett, s csupán sejthető szaván. Sokáig beszélgettünk, szinte mindent megtudott rólam, a múltamról, a vágyamról, hogy nagyközönség előtt a saját dalomat adhassam elő. Ő pedig nem tágított. Hadd legyen ő az egyetlen, ki számomra létezik, énekeljek csak neki! Én, kis naív pedig elhittem, hogy komolyan a hangom fogta meg, hogy a lelkébe hatolt, ahogy arról mindig álmodtam… Szavak, percek, érzelmek suhantak, s már vágytam a jövőre, melynek képét elém tárta. Ahol én vagyok a főszereplő, felsőbbrendű a többi átlagembernél, különleges. Testi vonzalom ellenére váltottam vele vérrel kevert csókot, majd tovább haladva harapott a nyakamba, s én nem éreztem mást csak a kéjt és az elégedettséget.
Órák múltán, puha párnák között ébredtem egy lakályos szobában. Kótyagos fejjel indultam, hogy beengedjem a függönyön átsejlő napsugarak éltető melegét… A maró, égető fájdalom sikoltásra késztetett, ahogy a fény végighúzott meztelen karomon és hasamon. Ma is megborzongok az érzés hatására. Rémülten rántottam vissza helyére a függönyt, s hátráltam az ágyhoz, miközben elszörnyedve vettem tudomásul, hogy a sebek, melyeket alig egy pillanattal ezelőtt szereztem, már gyógyulni kezdenek. A borzalom és az értetlenség árkából érkező Atyám emelt ki. Döbbenten hallgattam elbeszélését az ez idáig csak mesének hitt természetfeletti lényekről, vérfarkasok, vámpírok… a vérivó bestiák, kiket a fény elpusztít. S a megvilágosodás úgy ért, mint hirtelen felkapcsolt villany. Nemhogy újdonsült ismerősöm, Nemzőm efféle mitikus lény, de Én magam is azzá lettem. A fény, a már kihűlt bőröm… az ébredező érzés, melyről eddig nem vettem tudomást, a szomj… Így született meg Violette Quesnay.
Most pedig futok. Eddig nyugodt létem került veszélybe, melyről csak annyit tudok, hogy egy vadász jelenti. A fényen kívül talán a legnagyobb ellensége fajtámnak. Borzongás fut végig hátamon, ahogy visszaemlékszem a történtekre. A fájdalom olyan hirtelen és élesen hatolt a csontjaimig, hogy összerogytam tőle. Azt hittem, elért a vég. Valóban a véget éreztem, a visszavonhatatlan halált, de nem a sajátom. Kötelékem Atyámmal túl erős volt, az ő szenvedését éreztem. A vértócsa rohamosan nő egy ridegen, elégedetten vigyorgó férfi előtt, ahogy a ragadozó kivéreztetését figyeli, Jézust ábrázoló kereszttel kezében. A vámpír pedig, utolsó erejét összeszedve szólt hozzám fejben, mindketten tudhattuk már, még, ha én nem is akartam elhinni, hogy ellenkezni nem tudna. Másodpercek múltán pedig csak a kongó üresség maradt bennem, a magány, s a tudat: egyedül maradtam. Magamra vagyok utalva.
Futok. Lépteim kopogása túl hangosan visszhangzik az üres utcán. Eddig otthonomnak nevezett nappali szálláshelyre érkezve a legszükségesebb dolgokat dobálom egy túratáskába. Ruhák, cipők, tisztálkodási szerek. Egy övtáskába az összes készpénz egy tárcában, valamint a hamis bankkártya, személyi, diák és jogsi. Nemzőm utolsó „ajándékai”. „Menj innen, mielőtt Téged is megtalálna! Menj messzire, nem fog követni!” Egy francia térkép akad kezembe, majd a megfelelő öltözetet felöltve, a csomagokat biztonságosan rögzítve szállok a Hayabusa nyergébe, s indulok egy találomra kinézett városba.
Ennyit róluk, ez a történet nem életem ezen fejezetéről szól. Kellemes éveim következtek, a zárkózottságot lassanként magam mögött hagyva lettem vad és lázadó. Sok barátot szereztem, s bár a felsőoktatás nem igazán érdekelt, mégis jelentkeztem egy egyetemre. Talán Anyám emléke miatt, hisz ezt szerette volna. A helyem azonban csak a zenében találtam meg, a szakokat félévente váltogattam, mindenbe csak egy kicsit belekóstolva. Meg sem erőltettem magam a tanulással. Éjszakai clubokban énekeltem, és gitároztam, az volt az igazi közeg, ahol jól éreztem magam, s a megszerzett pénzből is megéltem. A gondtalan évek pedig repültek.
Sikeres fellépésen voltam túl, a közönség ismét visszatapsolt. Repülni tudtam volna a boldogságtól, a további ünneplésről azonban fáradtság okán lemondtam, s bulizó barátaim hátrahagyva indultam meg a kellemes éjszakában. A Sors a siker küszöbén szólt közbe. Pár hónap múlva talán híres énekesnő lehettem volna, azonban már másnap eltűntnek nyilvánítottak… Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, így űzve el a rám törő álmosság hullámait. A nő hirtelen tűnt fel, mintha csak abban a másodpercben termett volna ott. Neszezésre fordultam hátra, a mozdulat végére viszont máris mellettem sétált, túl könnyedén tartva tempómat, s szólított meg. Pontos szavaira már nem emlékszem, elmondta, hogy nem először hallott énekelni, hogy nagyon megfogta érces, erős, gyönyörű hangom, hogy szeretné, akarja, hogy ezentúl neki, csak neki énekeljek. Hangja azonban, mint a vulkánból hosszú álom után kitörő láva kúszott elmémbe, s kábított el, csüngtem minden egyes kiejtett, s csupán sejthető szaván. Sokáig beszélgettünk, szinte mindent megtudott rólam, a múltamról, a vágyamról, hogy nagyközönség előtt a saját dalomat adhassam elő. Ő pedig nem tágított. Hadd legyen ő az egyetlen, ki számomra létezik, énekeljek csak neki! Én, kis naív pedig elhittem, hogy komolyan a hangom fogta meg, hogy a lelkébe hatolt, ahogy arról mindig álmodtam… Szavak, percek, érzelmek suhantak, s már vágytam a jövőre, melynek képét elém tárta. Ahol én vagyok a főszereplő, felsőbbrendű a többi átlagembernél, különleges. Testi vonzalom ellenére váltottam vele vérrel kevert csókot, majd tovább haladva harapott a nyakamba, s én nem éreztem mást csak a kéjt és az elégedettséget.
Órák múltán, puha párnák között ébredtem egy lakályos szobában. Kótyagos fejjel indultam, hogy beengedjem a függönyön átsejlő napsugarak éltető melegét… A maró, égető fájdalom sikoltásra késztetett, ahogy a fény végighúzott meztelen karomon és hasamon. Ma is megborzongok az érzés hatására. Rémülten rántottam vissza helyére a függönyt, s hátráltam az ágyhoz, miközben elszörnyedve vettem tudomásul, hogy a sebek, melyeket alig egy pillanattal ezelőtt szereztem, már gyógyulni kezdenek. A borzalom és az értetlenség árkából érkező Atyám emelt ki. Döbbenten hallgattam elbeszélését az ez idáig csak mesének hitt természetfeletti lényekről, vérfarkasok, vámpírok… a vérivó bestiák, kiket a fény elpusztít. S a megvilágosodás úgy ért, mint hirtelen felkapcsolt villany. Nemhogy újdonsült ismerősöm, Nemzőm efféle mitikus lény, de Én magam is azzá lettem. A fény, a már kihűlt bőröm… az ébredező érzés, melyről eddig nem vettem tudomást, a szomj… Így született meg Violette Quesnay.
Most pedig futok. Eddig nyugodt létem került veszélybe, melyről csak annyit tudok, hogy egy vadász jelenti. A fényen kívül talán a legnagyobb ellensége fajtámnak. Borzongás fut végig hátamon, ahogy visszaemlékszem a történtekre. A fájdalom olyan hirtelen és élesen hatolt a csontjaimig, hogy összerogytam tőle. Azt hittem, elért a vég. Valóban a véget éreztem, a visszavonhatatlan halált, de nem a sajátom. Kötelékem Atyámmal túl erős volt, az ő szenvedését éreztem. A vértócsa rohamosan nő egy ridegen, elégedetten vigyorgó férfi előtt, ahogy a ragadozó kivéreztetését figyeli, Jézust ábrázoló kereszttel kezében. A vámpír pedig, utolsó erejét összeszedve szólt hozzám fejben, mindketten tudhattuk már, még, ha én nem is akartam elhinni, hogy ellenkezni nem tudna. Másodpercek múltán pedig csak a kongó üresség maradt bennem, a magány, s a tudat: egyedül maradtam. Magamra vagyok utalva.
Futok. Lépteim kopogása túl hangosan visszhangzik az üres utcán. Eddig otthonomnak nevezett nappali szálláshelyre érkezve a legszükségesebb dolgokat dobálom egy túratáskába. Ruhák, cipők, tisztálkodási szerek. Egy övtáskába az összes készpénz egy tárcában, valamint a hamis bankkártya, személyi, diák és jogsi. Nemzőm utolsó „ajándékai”. „Menj innen, mielőtt Téged is megtalálna! Menj messzire, nem fog követni!” Egy francia térkép akad kezembe, majd a megfelelő öltözetet felöltve, a csomagokat biztonságosan rögzítve szállok a Hayabusa nyergébe, s indulok egy találomra kinézett városba.
Bejegyzések
2 megjegyzés:
Ez is tetszik! Az eleje kicsit zavaros volt, hogy fiú vagy lány-e az ember, de rájöttem időközben! Tetszik! Olvasnék még többet ebből is! Nagyon jó! És folytatást kíván! tudom tudom ennek a folytatása biztos azon az oldalon van, de ha nem kívánod folytatni, akkor add meg légyszíves az oldal címét, hogy ott had olvassam el!:)
Szia! (ismét :))
Nos, Ő az egyetlen az eddig feltett novellák közül, akiknek még a fejemben sincs folytatása. Ezt a művet tényleg előéletként írtam meg, és a folytatása sem igazán úgy van fent, mint ahogy Te gondolnád, azt hiszem. Szóval ez az egy a biztos, aminek nem lesz folytatása. Bár... a mai világban már mi biztos? :)
Megjegyzés küldése