Rohanás az ismeretlenbe

Ez a novella Renesmee Cullen szemszögéből íródott. Nem árulok el több részletet, remélem, elolvassátok, és úgy gondolom, minden világos lesz belőle. Kérlek írjatok véleményeket, ha lenne rá igény, talán folytatnám, és egy spinoff kerekedhetne ki belőle.


Kényelmesen ültem a hatalmas farkas hátán, vállaimon a hátizsákkal, melyet reggel Mami adott rám. Két kézzel markoltam Jacob szőrét a vállainál. Muszáj volt valamit tennem. Ez a sok vámpír mind a létüket adnák értem. Aggódtam. Féltem. Féltettem a szüleim, a családom, a barátainkat. Nem teljesen értettem a helyzetet, de azt tudtam, hogy veszélyben vagyunk mindannyian. És ennek egyedül én vagyok az oka. Mert a velünk szemben álló csoport miattam jött. Nem értettem, mi a bajuk velem? Hiszen én senkit sem bántottam, persze Mamit kivéve, amit még most is nagyon bánok. De Ő szeret engem! És én is szeretem őt, szeretek mindenkit!
Vártam, hogy Mamiék megbeszéljék a dolgokat Aro bácsiékkal, és, hogy végre ismét Mami karjaiban lehessek, hogy a nyakába fúrhassam az arcom, és belélegezhessem azt a csodás illatát, aztán együtt menjünk haza. De ez sajnos nem következett be. Míg én reményeimbe merültem, Apa és Aro bácsi beszélgettek, aztán a másodpercek szinte összefolytak. Mami és a többiek morogni és vicsorogni kezdtek, hallottam, ahogy Apa és Nagypapa kiabálnak valamit felénk, vagy legalábbis hátrafelé, de nem értettem, mert közben Mami is kiabált Jacobnak és nekem. „Fussatok! Rohanj, Jake, amíg el nem fáradsz, és még tovább! Védd meg!”
Eljött a pillanat, melyet nagyon el akartam kerülni. Utolsó két szava visszhangzott bennem, melyet már méterekről hallottam csak. Jacob tényleg rohanni kezdett, én pedig, amint megéreztem, hogy megfordul, és futni kezd, erősen belekapaszkodtam a szőrébe. Nem tudtam, mit hagyunk magunk után, képtelen voltam hátranézni.
Nagyon sokáig rohantunk, egy darabig néztem a gyorsan elsuhanó fákat, házakat és tájat, végül meguntam. Úgysem volt valami érdekes látvány. Behunytam a szemeim, arcomat a hatalmas farkas vállai közé szorítottam, térdeimet is összébb fogtam az oldalánál, és még jobban markoltam a sörényét. Biztos voltam benne, hogy nem esnék le Jacob hátáról, de nem akartam kockáztatni. Éreztem az alattam mozgó izomkolosszust, hallottam – az enyémhez hasonlóan – szapora szívverését, gyors légzését. Azt is éreztem, hogy megfeszített tempóban halad. A szél fütyült mellettem, és cibálta göndör tincseimet, ahogy száguldott az óriás farkas, és rajta én, a pöttöm lány. Csak rohantunk, és rohantunk, ki tudja, merre vagy hová.
Én ezen kezdtem gondolkodni. Hová megyünk? Meddig vágtázunk így? Mamiék mikor csatlakoznak hozzánk? Mert az nem lehet, hogy soha többé nem látjuk őket! Apró szívembe félelem markolt. Nem, az lehetetlen! Úgy köszöntek el, mintha nem találkoznánk többé, de miért? Az lehetetlen! Ennyire rossz lennék? Ennyire nem szeretne senki, amiért nem tartozom se emberek, se vámpírok közé? Kibuggyant egy apró könnycsepp, mely azonnal eltűnt Jacob bundájában. Jacob, ó Jacob! Hát csak ő marad nekem ezután? Hiába szeretek én mindenkit, ez nem elég? Nem maradhatok Mamiékkal? Drága Jacob, ugye Te nem hagysz el? Tőled, ugye nem szakítanak el, mint Mamitól, Apától, Rosie-tól és a többiektől? Drága Jacobom, mi lesz velünk?
Az ólomsúlyú fáradtság alattomosan tört rám, s nem törődve az én ébrenléti vágyammal, nyomott el az álomtalan álom.

Következő fejezet...