A Hold bűvöletében - Metamorfózis

Új Év köszöntőnek íme egy újabb mű. Azt tartják, ahogy kezdjük az új évet, úgy is folytatjuk, nos így legyen! :) Jó szórakozást hozzá!
2009 decemberében 136 látogatót számlálhattam. Nagyon köszönöm nektek ezt a számot!

A Hold ezüstös derengéssel világította be a környéket, kövéren terpeszkedett az égen. Egy halk sóhajjal tekintettem ismét fel rá, s elálló lélegzettel bámultam másodpercekig. A csodálatos látvány letaglózott, földbe gyökerezet lábakkal álltam a tisztás közepén. A Telihold fenségesen tekintett rám, maga mögé utasítva a felhőket, így tisztán látszott az égitest körül fehérlő udvar.

Nehézségek árán szakítottam el tekintetem róla, és indultam tovább, elnyomva a bennem kavargó, mindenféle érzést. A lábaim nehezen mozogtak, agyam minden ellenállása az izmaimba tódult, erőnek erejével emeltem, és léptem tovább. Sorra hagytam magam mögött a fákat és növényeket, meg-megbotolva egy-egy kiálló gyökérben vagy sziklában. Tovább, egyre tovább!

A bennem terjengő félelemtől elgyengülve torpantam meg újra, és dőltem egy hatalmas tölgy törzsének. Szaggatott sóhaj tört fel belőlem, kezeim arcomra tapasztva guggoltam a fa tövébe, így próbálva kizárni a külvilágot – sikertelenül. A felriadó madarak riadt mozgolódása, egy-egy bagoly huhogása, a szél rezegtette levelek susogása vészjósló élességgel hatoltak fülembe Nem akartam felnézni, látni az engem körülvevő sötétséget, a rémisztő Hold fényét.

A bokrok megrezdültek, majd szétváltak, s én megadóan emeltem fel a fejem, és néztem az óriási árny felé.
„Nyugodj meg! Kilométerekről érezni a félelmed.” – visszhangzott fejemben a mély bariton. Nem volt parancsoló vagy dühös, szelíd volt, de most a legkevésbé sem érdekelt. Behunyt szemmel sóhajtottam újra. Eddig nem is érzékeltem, most azonban rám szakadt, mennyire remegtem. Kezeim jéghidegek voltak, mégis kivert a víz.

— Te már csak tudod. – suttogtam kicsit gorombán, de a farkas fel sem vette. A percek némán teltek, csupán a zihálásomat hallottam.

— Fájni fog? – tettem fel a mindeddig elhallgatott kérdést, most azonban akaratlanul is feltört belőlem. Megrezzentem, mikor valami megbökte hátulról a jobb vállamat. Hátra nézve pillantottam meg a szürkés farkas körvonalait, ahogy értelmes szemekkel néz rám. Gyengéden helyezte vállamra busa fejét, miközben felhangzott fejemben a válasz. „Igen. Nem hazudok, annak semmi értelme.”

— Nem akarom! – suttogtam kétségbeesetten, miközben kezem felsiklott a felettem álló állat nyakára, s ujjaimmal túrtam bele a szőrébe. „Nem akarat kérdése, Te is tudod. Már régen eldőlt.”

Könyörgő szemekkel néztem az éjfekete farkasra. Más nem is látná, olyannyira tökéletesen simult az éjszakába. Nem mozdult. Tőlem három méterre állt még mindig, borostyánsárga szemeit rajtam pihentetve. Már nem is próbáltam uralkodni magamon. Társaim jelenléte furcsa nyugalommal töltött el, miközben még mindig a kétségbeesés és a félelem markolta szívem. Gyűlöltem a helyzetet, egyszersmind rettegtem is tőle. Hányszor képzeltem már el, milyen lesz, ha… S most, hogy itt voltam, már cseppet sem vágytam rá. Meg akartam hátrálni, elfutni, kikerülni. Haragudtam a Sorsra, amiért választásom sem volt, gyűlöltem minden pillanatot, ami kétségek között telt, várva a szörnyű beteljesülésre. Gyűlöltem abban a pillanatban az addig oly’ imádott Holdat, melyet éjszakákon át bámultam elvarázsolva.

A percek teltek, s nem történt semmi. Én pedig reménykedni kezdtem: talán mégsem ma éjjel fog megtörténni. Talán a hatalmas hím tévedett, rosszul határozta meg az időpontot. Talán hazamehetünk, s a puha ágyban kialudhatom magamból a kételyeket…
Az égen úszó felhők mögül újra előbukkant a Hold, megvilágítva arcom, én pedig önkéntelenül pillantottam fel rá. Szívem nagyot dobbant, azt hittem, kiszakad a helyéről. A szerv azonban maradt, szaporán verdesve pumpálta ereimbe a vért, akárha kalitkába zárt kismadárrá változott volna. Légzésem is automatikusan gyorsul fel, s a tüdőmbe beáramló levegő megtelt ízekkel. A szemem is javult. Egyszeriben az éjszakai sötétség megtelt színekkel és árnyalatokkal.

A „jó” dolgokhoz azonban fájdalom társult. Szívembe, minden egyes lüktetésével és összehúzódásával, mintha milliónyi apró tűt szúrtak volna, jó mélyen. Ereim egyszerre tágultak, és zsugorodtak össze. A légcsövembe áramló levegő mintha izzó vassá változott volna, égette végig a torkom, majd a tüdőm. A pupillám kitágult, mégsem láttam semmit. Vakon bámultam a semmiben, s miközben összegörnyedtem az izmaimba és sejtjeimbe hatoló fájdalomtól, a légszomj ellenére tört fel belőlem egy fülsértő sikoly. Az ezernyi apró, eddig nem hallott nesz között ruha szakadása hatolt fülembe, onnan tovább agyamba. Az én ruhámé. Nem észleltem, hogy a nedves földön vonaglok, az elviselhetetlen fájdalom minden mással szemben érzéketlenné tett, egyedül a hallásom nem veszítettem el. Csontok ropogása, inak és izmok nyúlása visszhangzott dobhártyámban rásegítve szenvedésemre. Olyan helyen nyilallt belém a fájdalom, melyről eddig nem is tudtam. Aztán hirtelen minden megszűnt, minden kitisztult, s csak utolsó halálsikolyom vegyült egy nőstény farkas Holdat éltető vonyításával.

2009. december 4-5.