Szerelem, 300 km/h-val - 27. fejezet

Öröm a köbön

Némán feküdtem a franciaágyon, a krémszínű plafont bámulva. Jaime mellettem feküdt, bal karja a mellkasomon, egyébként a hasán aludt. Előző este még vagy két órát beszélgettünk, mikor a fáradtság végül erőt vett rajtunk, s egymást ölelve aludtunk el.
Újra és újra végigjárattam a tekintetem a spanyol békés arcán. A szája szegletében apró mosoly bujkált, a szempillái néha megrezdültek. Nem akartam felkelteni, volt még bő egy órája, hogy kiérjen a pályára, én pedig boldog voltam, hogy mellettem van és gyönyörködhetek benne.
Percről percre tudtam a mai nap, és az egész hétvége menetrendjét. Még otthon írtam e-mailt Fabiananak az időpontokkal kapcsolatban, ő pedig elküldött mindent. Fél tízre Jaimének a boxban kell lennie, fél tizenkettőig szabadedzés, majd délig interjúk. Ebéd, majd kettőtől fél négyig megint szabadedzés és interjúk négyig. Még szerencse, hogy a péntek egy laza nap.
Révedezésemből Jaime zökkentett ki, mélyet szusszantva fordult a hátára, de aludt tovább. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy jobbját kissé eltartja magától, így bármikor mellé tudok feküdni. Ehelyett azonban felkeltem, és a nappaliba kisurranva tárcsáztam a szobaszervizt.
— Jó, reggelt, a 104-es szobába kérnék reggelit, két személyre, pirítós, rántotta, melegszendvics, narancsé. – soroltam az eszembe jutó dolgokat.
— Igen, Kisasszony, negyed óra múlva fent vagyok.
— Rendben, köszönöm! – tettem le a kagylót.
Halkan mentem vissza a cuccomhoz, és halásztam ki egy rövidnadrágot, illetve egy zöld felsőt és fehérneműt, aztán a fürdőszobában letusoltam, és felöltöztem. Épp a hajamat gumiztam fel, mikor hallottam a kopogást.
— Jó reggelt, Kisasszony! – köszönt a londiner, s bármennyire is próbálta diszkréten tenni, láttam, ahogy elkerekedő szemekkel mér végig. Nem lehetett nálam öt évvel idősebb, az arca és az egész megjelenése valahogy mégis túl kisfiúsnak hatott.
— Köszönöm! – mosolyogtam rá, miközben elvettem a tálcát, majd a borravaló átadása után rácsuktam az ajtót.
— Ébresztő, Hercegem, negyvenöt perc múlva a pályán kell lenned, startra készen! – simítottam végig szerelmem arcán, mire nyöszörögve kapta el a kezem, hogy a tenyerembe csókolhasson.
— Ezt meg tudnám szokni – motyogta félálomban, mire mosolyogva adtam neki egy szájra puszit, amit azonnal elmélyített.
— Na, mozgás, ne kelljen fellocsolnom téged! – noszogattam, aztán az ágy szélére ülve figyeltem, hogy tér magához mind jobban.
— Te mióta vagy fenn? – ásított.
— Kábé egy órája. Nem akartalak felkelteni, meg amúgy is én is pihentem még.

Beszélgetve reggeliztünk meg, aztán a pályára menet, a hallban összefutottunk Sebastiannal.
— Nahát, Hercegnő! Téged is látni? – köszöntött vigyorogva, aztán megölelt.
— Élek én még, köszönöm, kérdésed. Mi a nagy vidámság tárgya? Féltem, hogy be leszel görcsölve.
— Az esélytelenek nyugalma – vonta meg mosolyogva a vállát.
— Azért van még esélyed, nagyon is sok! Szia, Tommi! – köszöntem a német mellé érő finnek.
— Tudom, de így nem fáj annyira, hogy vesztek, mintha nagyon beleélném magam.
— Higgy magadban, és menni fog! Tudom! – biztattam, mire elvigyorodott.
— Hanna is ugyanezt mondta. Kár, hogy nincs itt. Hiányzik.
— Na, látod, ez a női megérzés! – mondtam bölcsen, miközben magamban fohászkodtam, hogy tényleg bejöjjön a dolog. Annyira jónak ígérkezett a hétvége, és annyira jó megérzéseim voltak, mégsem mertem teljesen bízni a végső győzelemben.

A pénteket és a szombatot végig beszélgettük Jessicával, Nicole-lal és Vivivel, már amikor nem a Pilótámmal voltam, hiszen minden percet igyekeztünk megragadni, hogy együtt lehessünk, lehetett szó egy lopott csókról, beszélgetésről, vagy vágyaink kiéléséről. A szabadedzések alatt pedig vagy a lányokkal beszélgettünk valamelyik csapat home-jában, vagy vásároltunk és felfedeztük a várost – de ezt persze szigorúan férfi felügyelet mellett, vagy Tommival vagy Ranieroval –, esetleg a Red Bullos szerelő brigádnak hagytuk, hogy mulattassanak.
A legkiemelkedőbb szórakozás azonban kétség kívül az új Ferraris vidámpark, azon belül is a hullámvasút kipróbálása volt. Pénteken az ebédidőben Felipe csatlakozott az asztaltársaságunkhoz, egy izgatott kisgyerek mosolyával. Nem sokáig kérettük magunkat, fokozódó izgalommal indultunk a szédítő utazásra, hogy részegítő élményben részesüljünk.
A másnapi időmérő utolsó részén szívesen visszaültem volna magaslati levegőt szívni. A másodpercek egyre teltek, én pedig egyre idegesebben figyeltem az időket. Már bántam, hogy Jessinek nemet mondva, inkább a TR home-jából figyeltem az eseményeket. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor Sebastian megtartotta az első helyét.
— Eddig minden jó! – mosolyogtam a mellém érkező Jaimének, aztán boldogan csókoltam meg. – Megyek, gratulálok Jensnek, és megköszönöm neki a csodás időt. Találkozunk a kocsinál! – nyomtam még egy utolsó apró puszit Pilótám ajkaira, aki somolyogva engedett el.
Jó hangulatban tértünk vissza a hotelbe, hogy egy gyors átöltözés után az uszodában találkozzunk nagybátyámékkal és a két Sebastiannal. Amikor aztán a Németek nagy reménysége lassan egy órát késett, kezdtem aggódni. A szobájához érve azonban többszöri kopogtatás után sem nyitott ajtót.
— Seb, itt vagy? – nyomtam le a kilincset, ami rögtön engedett. – Sebi? – léptem be a lakosztályba, becsukva magam mögött az ajtót. A hálóból beszélgetés foszlányok szűrődtek ki, így arra vettem utam, hogy megkönnyebbülve lökjem be az ajtót. Seb az ágyon feküdt, és telefonon beszélt valakivel, szavaiból kiszűrve épp Hannával.
— Hé, Bajnok! A medence vize csak rád vár! – dőltem neki a félfának.
— Ne szólíts így! Még messze vagyok ettől a címtől. – nézett végre rám. – Elkéstem? – mért végig, majd vágott bűnbánó arcot, miután bólintottam.
— Több mint egy órát.
— Mennem kell, Kicsim, különben Jaz leharapja a fejem! Szeretlek!
— Add ide nekem egy kicsit! – ültem az ágy szélére. – Aztán ne várass sokáig! Szia, Hanna! – köszöntem a lánynak, majd kicsit halkítva a hangomon, kezdtem beszélni, mikor a srác eltűnt a fürdőszobában. – Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél, amiért nem jöttél el most sem?
— Igen! – hallottam a magabiztos választ, és szinte láttam magam előtt, ahogy bólint is hozzá. – Így nem vonom el a figyelmét.
— De nagyon hiányzol neki!
— Tudom, de ezt már megszoktuk. Ha most változtatunk, azzal felborul a menetrend, pedig pont most nincs erre szükség. Hogy viseli?
— Azt kell, mondjam, nagyon jól. Vidám. Pedig minimum idegességre számítottam. Szerinted csak színleli?
— Nem valószínű. Mielőtt elment, beszélgettünk, és nyugodtan ment el. Rávezettem, hogy igazából nem sokat veszíthet, hiszen rengetegen állnak mellette, és máris bajnok egy ilyen csapattal ilyen fiatalon.
— Igen, igazad van!
— De azért tartsd rajta a szemed, jó? Holnap, a futam előtt lehet, hogy idegroncs lesz.
— Tommi úgysem hagyná! – emlékeztettem mosolyogva. – De esküszöm, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne ússza meg szárazon az uszodát. – változtattam meg a mondanivalóm, mikor Sebastian kilépett a fürdőből.
— Na, elég időt hagytam, hogy kibeszéljetek? – vigyorgott rám.
— Talán pár percet még adhattál volna, de a lényeget megbeszéltük. – vágtam vissza, amitől egy kicsit elbizonytalanodott. Elköszöntünk Hannától, majd végre csatlakoztunk a vizes csapathoz.

A vasárnapi pilótaparádé alatt olyan gyomorgörccsel küzdöttem, mint az érettségi előtt. A Red Bullhoz ültem be, ahol a rajt előtt csatlakozott hozzám Tommi, valamint Norbert és Fabi Vettel is, akikkel csak nem sokkal korábban ismerkedtem meg.
— Fura, hogy te itt vagy, Hanna meg nem.
— Fabian! – rótta meg a srácot az apja.
— Azért vagyok itt, mert a TR-ben egyedül lennék – mosolyogtam a szőke kölyökre. Nem igen láttam még Sebről fiatalkori képet, de meg voltam róla győződve, hogy az öccse rá ütött. – Esetleg van valami kifogásod ellene?
— Nekem semmi. Lesz mivel felvágnom majd a haverok előtt. Ha nem lennél Jaime csaja, még be is próbálkoznék – kacsintott rám, mire Norbert egy atyai nyaklevest adott neki. Nevetve fordítottam el róluk a tekintetem, hogy végignézhessem a rajtot. Fabian dumája elterelte a figyelmem, azonban épp, hogy megnyugodhattam, mikor Schumi kipördült, majd Liuzzi felmászott rá.
— Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – hallottam Fabian morgását, mire válaszul Norberttől és Tommitól is egy-egy szúrós pillantást kapott. Vigasz gyanánt nyújtottam felé a kezemben tartott dobozt, amiben az előzőleg vásárolt savanyú káposzta várta sorsát. Szombaton a lányokkal szinte az egész várost felforgattuk érte.
— Repülj, repülj! – bíztatta a bátyját, mikor a biztonsági autó után ismét elengedték a mezőnyt. A képernyőre tapadó szemmel rágcsáltam a zöldséget. Ritkán izgultam ennyire, és a rázós helyzetek sem segítettek, amik miatt a kezeim szinte görcsben voltak, így egy-egy nyugisabb pillanatban próbáltam őket ellazítani. Fabian a legváratlanabb percekben tett különféle megjegyzéseket, a sokadik beszólása után Norbert csak a szemét forgatta, én viszont jókat derültem.
Minden rokoni kapcsolatunk ellenére nem szorítottam Jensonnek, hogy a kerékcsere után a német elé érjen vissza. Kezdtem nem szeretni, hogy ilyen sok pilótával vagyok jó viszonyban. Figyeltem a képernyőket, a köröző autókat, és alig tudtam elhinni, hogy két futam alatt ennyire változhat a helyzet. Tommi és a két Vettel magyarázta nekem az időket és az azzal járó változásokat.
Már csak öt kör volt vissza, mikor a szívem újra hevesebben kezdett verni. Kezdett kézzel fogható esélyünk lenni arra, amiben két nagydíjjal ez előtt még alig mertem hinni. Fabi biztatólag szorította meg a kezem, amiért mosolyogva néztem rá. Az ő szeme is idegességről árulkodott. Tudtam, hogy ő sem mer még örülni, ahogy biztos voltam benne, hogy az egész csapat így van ezzel, hiszen a legváratlanabb pillanatokban szólt közbe már eddig is a technika.
A könnyeim abban a pillanatban indultak meg, ahogy biztossá vált a győzelem. Egyszerre nevettem és sírtam, ahogy Fabi a nyakamba vetette magát. A szerelők ujjongása már nem jutott el az agyamig, csak azt láttam, ahogy kitódulnak, hogy ünnepelhessenek. A tömeg elsodort, így akarva akaratlanul én is a kordonnál találtam magam.
— Három világbajnok egy dobogón, ezt nevezem! – kiabáltam az időközben mellém kerülő Jessicának nevetve, mire csak egy boldog mosolyt villantott rám. – Megkeresem Jaimét! – mondtam a „pezsgő”bontáskor. Az emberek között lavírozva igyekeztem a Katalánhoz, hogy forró csókban forrjunk össze.
— Ügyes voltál! Szeretlek! – osztottam meg vele két csók között.
— Én is szeretlek! Menjünk ünnepelni? – nézett rám.
— Majd este, hadd eméssze meg! Nekem most egy sokkal jobb ötletem van! – húztam hátra.