Szerelem, 300 km/h-val - 20. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. :) Úgy vettem észre, megint csappant egy kicsit a kommentezők száma, de ezt a nyár végi pihenésnek és nyaralásnak tudom be. Mint tudjátok, jövőhéttől kezdődik a suli, szóval nem tudom, hogy lesz szabad időm, de azért igyekszem minél sűrűbben frisselni.
Most viszont JÁTÉKot hirdetek! Ahogy már korábban is, és a fejezet végén is olvasható, A.J. is egyetemre megy, azt viszont még nem tudjátok, hogy pontosan hova, illetve milyen szakra. (én már igen:P) Tehát kommentekben, vagy e-mailben várom az ötleteiteket, szerintetek, milyen szakot választott magának, mit éreztek hozzá illőnek? Lehet akár egy megnevezés (pl. jogász), vagy akár kar és szak megnevezés (Természet Tudományi és Informatikai Kar - Mérnök informatikus pl.) Aki a legjobban tippelt, vagyis a legközelebb jár a megoldáshoz, feltehet nekem egy kérdést, akár a történettel, akár a bloggal vagy az én írói pályámmal kapcsolatban, vagy itt kommentben (de akkor kommentben is válaszolok) vagy e-mailben, akkor a többiek nem olvashatják a választ, csak, ha a szerencsés megosztja velük. :) Ötletelni egészen a következő rész megjelenésééig lehet, akkor hirdetem ki, hogy ki a nyertes. Ez körülbelül egy hét biztosan lesz. Várom az ötleteket! :)

Thyreoiditis acuta

— Muszáj lemennünk? Fáradt vagyok, nem éhes – nyűgösködtem másnap reggel a tükör előtt állva, miközben a hajam gumiztam fel copfba. Végigfuttattam tekintetem a tükörképemen. A farmer halásznadrág és a világoskék, nyuszis felső mintha egy kicsit lógott volna rajtam, arcom az előzőleg felpakolt alapozó ellenére is nyúzott volt.
— Enned kell, utána a gépen és a hotelben aludhatsz – ölelt át Kedvesem, mikor kiléptem a nappaliba.
— Fáj a torkom a fülem is, és inkább hányingerem van, mint étvágyam – suttogtam, és bújtam szorosan a karjaiba, mintha azzal csillapíthatnám bajaim. Jaime erősen magához szorított, aztán sóhajtva engedett el.
— Gyere, elviszlek dokihoz – fogott kézen, és indult az ajtóhoz.
— Ne, nem kell – akartam ellenkezni, de mikor a lábaim felmondták a szolgálatot, és csak Jaime reflexei mentettek meg az összecsuklástól, elszürkülő tekintete belém fojtotta a további tiltakozást.
— Utálom, ha hősködsz! Folyamatosan ez megy, mióta itt vagy – morogta mérgesen, s a következő pillanatban a talaj eltűnt a lábaim alól. A Katalán velem a karjaiban lépett ki a folyósóra.
— Tegyél le! – méltatlankodtam, de minden ütésem feleslegesnek bizonyult, így, mikor a lift ajtaja a földszinten kinyílt, inkább a srác nyakába fúrtam arcom, hogy ne kelljen a kíváncsi pillantásokat látnom.
— Jenson, nálad vannak a kocsi kulcsaid? – hallottam Jaime fojtott hangját. Remek, legalább nem ordítozik.
— Mi történt? – kérdezett vissza nagybátyám.
— Útközben elmondom.
Éreztem, ahogy az utcára érve a friss levegő felkavarta Jaime bódító illatát. Egy pillanatra minden bosszúságom elfeledtem, és csak az számított, hogy közel lehetek a sráchoz, aztán meghallottam, hogy a szálloda előtt várakozó rajongók sikoltozni kezdenek kedvenceik láttán, és ez kizökkentett.
— Utállak! – morogtam a lehető legdühösebb hangon, de még én is éreztem, hogy nem sikeredett túl hitelesre. A kórházba vezető úton duzzogva adtam jelét nem tetszésemnek, miközben Pilótám beszámolt nagybátyámnak rosszulléteimről. Azt persze már nem mondta el, miért nem tudtam az éjjel kialudni magam.
A recepciós lány villámgyorsan kerített nekünk orvost, miközben a bájvigyor folyamatosan ott díszlett az arcán. Szívem szerint lekapartam volna a bőrt arról az elragadtatott kis pofikáról, de mire elhatároztam volna magam, már az egyik szobában ültem.
— Rendben, Kisasszony, meséljen! – szólított fel Dr. Falli. A harmincas, szőke, kék szemű doki az Alkonyat Carlisle-ját juttatta eszembe, még a keze is ugyanolyan hideg volt, mint a vámpíroktól várható – az utóbbi, mint kiderült, a hirtelen felszökő lázamnak volt köszönhető.
—Fáj a torkom, és a fülem is – mutogattam készségesen. Innen már nem szökhetek meg.
— Egyéb panaszok? – kérdezte, miközben felhelyezte a vérnyomásmérőt.
— Láz, fáradékonyság… - soroltam, mozdulatait követve szememmel.
— Mióta jelentkeznek a tünetek? – vette le a karomról a műszert.
— Körülbelül egy hete. Talán több – vontam vállat.
Ezek után megmérte a lázam, majd más vizsgálatokat hajtott végre, végül nyaki CT, EKG és valami kimondhatatlan nevű, labor vizsgálat is készült.
— Akut pajzsmirigygyulladás – közölte a leleteket nézegetve. – Bizonyára valamilyen fertőzés következtében. Nem túl súlyos, de hamarabb is orvoshoz fordulhatott volna. Egy antibiotikumos kezeléssel pár hét alatt rendben jön – nyújtotta át mosolyogva a vényt.
— Köszönöm.
— Pár nap múlva jöjjön vissza, hogy megnézhessük, minden rendben van-e!
— Mennyi az a pár nap? A héten tovább repülnénk Barcelonába – tettem hozzá, hogy értse, miért kérdeztem vissza.
— Akkor az utazás előtt, de javaslom, hogy két-három napot inkább pihenéssel töltsön, és csak utána menjenek.
— Rendben, viszlát! – köszöntem el Dr. Fallitól, és kiléptem a folyósóra, ahol a két pilóta várakozott. Jaime rögtön utánam kapott, hogy a karjaiba vegyen, én azonban nem hagytam.
— Meg ne próbáld, különben patáliát csapok! – figyelmeztettem a lehető legfenyegetőbb hangnemben. – Elég volt, hogy a szállodában úgy bántál velem, mintha halálos beteg lennék – tört ki belőlem fojtott hangon, s abban a pillanatban még Jaime döbbent-fájdalmas tekintete sem tudott meglágyítani.
— De…
— Mit mondott az orvos? – vágott közbe Jens, nyilván érezve, hogy nem hagynám magam.
— Azt, hogy pihenjek – vágtam oda a választ, aztán valamivel kedvesebben folytattam. – Pajzsmirigygyulladás, úgyhogy megmaradok. Kaptam gyógyszert, pár nap múlva vissza kell jönnöm, úgyhogy maradnék a szállodában, ha lehet.
— Nem szállodázol. Jössz velünk, Anyához.
— Miért megyünk Simone-hoz? – a meglepettség egy másodpercre minden mást kiűzött a fejemből.
— Hogy pihenhess, hogy megismerhesse a spanyolod, és hogy megismerhesd Tanyaékat – sorolta Jenson.
— Ezt mikor szervezted le?
— Míg te benn voltál Szóltam Anyunak, hogy elmennénk, ő pedig mondta, hogy Natasháék is jönnek.
— Remek! Kis családi összejövetel?
— Gyere, menjünk! – nevetett nagybátyám. Ránéztem Jaimére, aki olyan bűnbánó szemekkel figyelt, hogy nem tudtam tovább haragudni rá, s megenyhülve öleltem át, és egy puszit nyomva az arcára, indultam Jens után. Pilótám felélénkülve karolta át a csípőm.
A Frome felé tartó utat hosszabbítva még visszamentünk a bőröndökért, ahol kihasználva a jelenlévő Frank és Tom segítőkészségét, nem kellett nekem is cipekednem, majd a segítséget megköszönve és elbúcsúzva az aulában időközben megjelenő Cirkusz tagoktól, mentünk tovább a kisvárosba. Az utat, mint várható volt, végig aludtam, már a ház előtt parkoltunk, mikor felébredtem.
— Jasmine! De örülök neked! – jött elénk Simone, és ölelt magához két puszi kíséretében.
— Simone! Hogy vagy? – viszonoztam a gesztust egy mosollyal kísérve.
— Remekül, Drágám! Fiacskám! – ölelte meg a világbajnokot is, én pedig visszahúzódtam Jaime mellé.
— Szia, Anya!
— Simone, bemutatom a párom, Jaimét.
— Jó napot, Asszonyom! – köszönt udvariasan, míg Simone őt is megölelte.
— Szervusz! Vigyétek csak be a csomagokat, menjetek! Gyere, Jasmine! – terelte be a fiúkat, míg engem maga mellett tartva indult vissza a házba. – Igazán helyes fiatalember, és ahogy rád néz! – halkította le a hangját, hogy csak én halljam. – Látszik rajta, hogy mennyire szeret, szerencsés vagy, Kedvesem! Mesélj, hogy vagy?
— Megvagyok – szelídült a vigyorgásom mosollyá. – A kórházból jövünk, de semmi komoly, ne aggódj! A nagydíj előtt egy hetet Bécsben töltöttem, gyönyörű az város! A felvételi eredményt pedig alig várom, bár nagyon valószínű, hogy felvesznek. – kezdtem el a beszámolót, míg a nappaliba nem értünk.
— Anya, ennek isteni illata van! – kiabált ki Jenson a konyhából.
— Hozzá ne nyúlj, még nincs kész! – szidta fiát Simone, és a helyiségbe rohant, ahol – a kiszűrődő hangok alapján – Jenson kezére csapott. Kacagva léptem Jaiméhez.
— Na, mit szólsz?