Szerelem, 300 km/h-val - 18. fejezet

Nos, ehhez a részhez most tényleg várom a véleményeteket, mennyire hihető A.J., vagy épp a fiúk viselkedése, reakciója; hű-e a valósághoz (tényleg megtörténhetne), vagy épp túl erőltetettnek érzitek?
Enjoy it! :)

Barátság

Délben estem be az Energy Stationbe. Miután reggel Jaime egy kaján vigyorral az arcán ott hagyott, még visszaaludtam, és pár óra után kapkodva indultam a pályára, mert az időmérőt nem állt szándékomban kihagyni.
A látványra, ami a büfében fogadott, egy pillanatra görcsbe ugrott a gyomrom. Sebi és Jaime farkasszemet néztek egymással, de úgy, hogy azt a legdühösebb és elszántabb bikák is megirigyelték volna. Ha egy pillantással lehetett volna ölni, nem hogy egymást, de már az egész világot megsemmisítették volna. A szerelők körülöttük álltak, pár méteres körbe zárva őket, de semmi egyebet nem tettek, csak döbbenten bámulták a két pilótát. Az a néhány fotós, aki észrevette a jelenetet, és a Station elé sietett, bőszen kattintgatott.
Legyőzve az ellenérzést, miszerint nem tanácsos két, összeugrani készülő férfi közé vetni magam, nagy levegőt véve léptem közéjük, és minden komolyságom és szigorúságom összeszedve szólaltam meg.
— Srácok, mi a baj? – nem pont középre álltam, ezzel jelezve, hogy nem a közvetítő szerepét akarom magamra vállalni. Vártam, hogy valamelyikük feleljen, hol Jaimére, hol Sebire nézve, aztán, mikor ez nem történt meg, sóhajtva szóltam ismét.
— Srácok, nem tudom, mi ütött belétek, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha egymásnak esnétek, pláne nem a sajtó szeme láttára! Elég botrány tűzdeli már a Cirkuszt, nincs szükség még egyre! – mondtam halkan és szelíden, amennyire csak tőlem telt, pedig kezdett betelni a pohár. Úgy néztek ki, mint két óvodás, akik egy homokozó lapáton összekaptak. –Na, jó, kaptok fél percet, hogy elmagyarázzátok, mi a gond, utána megkeresem Hornert. Bizonyára örülni fog neki, hogy népszerűsítitek a csapatban uralkodó békét és szeretetet.
— Vettel mások magánügyeibe üti az orrát – szűrte Jaime a fogai között. Ha nem is pontosan így képzeltem a probléma megoldását, ezt már haladásnak tekintettem.
— Nem tenném, ha nem kellene, de Alguersuari szeret játszani az emberek érzéseivel!
— Oké, ezt szépen elmagyarázzátok nekem, de nem a fotósok előtt. Gyerünk hátra! – adtam ki az utasítást, aztán, mikor nem mozdultak, a szerelők felé fordultam. – Örülnék, ha nem csak a nézőközönség szerepét töltenétek be, és segítenétek hátra tuszkolni ezt a két ökröt!
Erre márt José és Diego, valamint Sam és Andy már megindultak Seb és Jaime felé, akik szerencsére maguktól is tettek pár lépést a kamion hátulja felé – ez egójuk bizonyára nem tudta volna elviselni, hogy elkezdik őket tuszkolni. A hátsó részlegbe érve a szerelők összezártak utánunk, nem engedve tovább a fotósokat, az előbbi négyes pedig velünk tartott. Nyilván tartottak tőle, hogy kevesebb szemtanú előtt hamarabb egymásnak esnek.
— Sebastian, szeretném hallani, hogy mi a nézeteltérésetek oka! – álltam most már ténylegesen közéjük, remélve, hogy nem ugranának nekem.
— Az a gond, hogy ez a roh…
— Hé!
— Nagyképű kölyök – nyelte le az előbbi sértést – játszik veled, de most már nem nézem tovább, hogy bájolog!
— Nem kell nézned, és beleszólnod sem kell, pláne, ha nem tudsz semmit sem az előzményekről, sem a jelenről! – vágott vissza Jaime forrongva. Mindkettejük hangja remegett a dühtől, és a szép kék szemek most acél szürkén villogtak, mint a legbaljóslatúbb, viharra készülő ég. Azt vártam, melyikük tekintetében villámlik hamarabb.
— Seb, nem lehetne, hogy sértések nélkül megbeszéljük?
— Hogy tudod védeni őt, mikor csak kihasznál, hogy egy idióta és gyerekes fogadást megnyerjen?
— Seb, az istenért, abbahagynátok végre? Fáradt vagyok, éhes, és hisztis, emellett fázom is, ti pedig úgy viselkedtek, mint két óvodást! Különben is, mióta szólítjátok egymást a vezetéknevén, azt hittem, barátok vagytok!
— Voltunk! – javított ki Jaime.
— Édes? – néztem a Katalánra, tekintetem a sötét íriszekbe fúrva.
— Vettel tud a fogadásról, azt viszont nem hajlandó elárulni, hogy honnan, csak vádaskodik, hogy kihasznállak…
— Mert így is van! Jaz, ez az idióta csak pénzt akar keresni rajtad, nem is szeret!
— Ő maga mondta? – kérdeztem csendesen, elérve, hogy Sebastian elhallgasson, és rám figyeljen. – Seb, ne aggódj! Jaime elmesélte nekem a fogadás részleteit! Nem volt valódi, ezt már értem, és megbocsájtottam neki. Kedves tőled, hogy féltesz, és igazán hálás vagyok, de csak egy félreértés, amit már tisztáztunk.
— Egy újabb hazugsággal? – láthatóan nem győzték meg előbbi mondataim. Mielőtt újabb győzködésbe kezdhettem volna, az ajtóban Tommi jelent meg, Sebi edzője és barátja.
— Srácok, mindjárt időmérő, mi a fenét csináltok még itt? – kérdezte értetlenül.
— Egy félreértést beszélünk meg – válaszoltam fáradtan. – Sam, ti menjetek, köszönöm a segítséget. Tommi, te légy szíves maradj itt!
— Boldogulsz? – kérdezte José egy-egy gyanakvó pillantást vetve a két pilótára.
— Megleszek – küldtem feléjük egy hálás mosolyt, mire bólintott, majd kimentek. – Idefigyelj Seb, honnan tudsz te erről egyáltalán, és miért izgat ennyire?
— Buemitől tudom, és azért izgat ennyire, mert nem szeretném, ha pár futam múlva a vállamon sírnád ki magad!
— Te tényleg féltékeny vagy? – kérdeztem hitetlenül. Nem tudtam elhinni, de a viselkedése alapján erre az egy dologra tudtam gondolni.
— Hercegnő, úgy szeretlek téged, mint a húgomat, miért olyan hihetetlen ez? Ha tényleg féltékeny lennék, már hamarabb rákérdeztem volna erre, de meg akartam adni Alguersuarinak az esélyt.
— Nem akarok beleszólni, de nem halaszthatnátok ezt későbbre? – szólalt meg Tommi. – Hanna meg jött, és szeretne még veled beszélni, mielőtt kocsiba ülsz.
— Mi? De úgy volt, hogy csak estére ér ide! – nézett Sebi a barátjára rémülten.
— Meg akart lepni, gondolom – vont vállat a srác.
— Hanna? Mit keres ő itt? – kérdeztem, egy másodpercre minden mást felejtve.
— Kideríteni, hogy szeretjük-e még egymást – sóhajtotta a német, és lezuttyant egy székre. – Az utóbbi időben sokat veszekedtünk, mert féltékeny, és a fejemhez vágta, hogy keveset foglalkozok vele. Az igaz, hogy ritkábban találkozunk egy ideje, de szeretem őt, és nem akarom elveszíteni! – nézett rám kétségbeesetten, felemelve fejét a tenyeréből. Közben odahátráltam Jaiméhez, és a mellkasának dőlve hallgattam a beszámolót. Most végre összeállt minden, amiért Sebi ennyire elutasítóan viselkedett.
— Gondolom, miattam féltékeny? – kérdeztem.
— Is. Mostanában veled látott a legtöbbet, és kiverte a balhét, hogy biztos veled kavarok, meg megcsalom.
— Nos, indulás, fiúk! Jaime, te szépen beszállsz a kocsidba, és a lehető legjobb időt nyúzod ki a kocsidból, Seb, te köszönsz a barátnődnek, aztán szintén minél jobb időket vezetsz, utána pedig bemutathatnál Hannának, mint a haverod barátnőjét. A fogadást pedig szépen elfelejted, mert mi már megtettük. Na, gyerünk! – húztam fel a székről a németet. Míg a pilóták Tommival együtt elhagyták a helyiséget, én lemaradtam, és egészen hátulról figyeltem, ahogy Hanna és Sebastian üdvözlik egymást. Ahogy Buemi elmondása szerint süt rólunk, hogy Jaimével szeretjük egymást, úgy látszott ez rajtuk is, én pedig megnyugodva oldalaztam ki a paddockba, és sétáltam át a TR kamionba. Sebi tényleg Hannát szereti, én pedig nem hagyom, hogy az a lány összetörje a szívét.