Szerelem, 300 km/h-val - 17. fejezet

Enjoy it! :)
Fairplay

Hirtelen ébredtem. Nyújtózva fordultam az oldalamra, az ágy azonban üres volt, hiába tapogattam. Megütközve nyitottam ki a szemem, és bámultam az éjjeliszekrényen pihenő tálcára, rajta egy szál rózsával, egy pohár tejjel, illetve egy tányér mézeskaláccsal.
Mosolyogva ültem fel, és nyúltam a pohárnak támasztott levélkéért.
„Annie! Sajnálom, hogy nem reggelizhetünk együtt, de nem akartalak felébreszteni – remélem, már jobban vagy. A pályán találkozunk! Máris hiányzol. Szeretlek, Jaime”
Hát persze! Péntek van, szabadedzés. De mi az, hogy nem akart felébreszteni? Majdnem teljes huszonnégy órát aludtam – az óra 11:36-ot mutatott. A dolog megoldásaként egyedül a tegnapi lázat tudtam felhozni.
Bekapcsoltam a hatalmas plazmatévét, és miközben elfogyasztottam a reggelit, megmértem a lázam. Azaz, hogy mértem volna, ugyanis egy fok eltérést sem tudott mutatni a lázmérő.
Ezek után felcsatoltam a hajam, felvettem egy halásznadrágot és egy zöld felsőt, majd feltettem egy ki alapozót – a látvány ugyanis, ami a tükörben fogadott, nem igazán tetszett. A szinte egy napos alvás után lila táskák csúfították el a szemem alatti részt.
A paddockba érve beköszöntem Jensonékhez, üdvözöltem a Hamilton családot is, és illedelmesen váltottam velük pár szót, majd tovább indultam a Toro Rosso felé, de az Energy Stationnél leragadtam, hiszen a büfében megláttam a nekem háttal ülő Jaimét. Mielőtt azonban mögé lopózhattam volna, hátulról két kar fonódott a derekamra, és az ismeretlen merénylő felkapva pörgetett meg. Sikítva kalimpáltam a lábammal, miközben az izmost alkarba kapaszkodtam, persze minden tekintetet magamra vonzva. Ahogy végre ismét szilárd talajt értem, azonnal megfordultam.
— Bruno, te bolond, a szívbajt akarod rám hozni?! – förmedtem rá a vigyorgó Sennára, végül belőlem is felszakadt a nevetés.
— Minden rendben? – ölelt át hátulról a szeretett hang gazdája, én pedig készséggel simultam Jaime mellkasának.
— A Csajodnak rossz a lelkiismerete, de amúgy ja.
— Vagy csak simán nem szereti, ha hátba támadják – feleseltem a brazillal, aztán a fejemet hátrafordítva kértem egy csókot Katalán Pilótámtól, amit azonnal meg is kaptam.
— Jajj, srácok, ne már! – finnyáskodott Bruno.
— Öreg, szerezz egy csajt magadnak, akkor majd nem zavar a dolog. – kacsintott rá Kedvesem, és belecsókolt a nyakamba. – Hogy vagy?
— Teljesen jól, a tegnapi gyógyszer hatott – válaszoltam, azt a tényt elhallgatva, hogy úgy érzem magam, mint egy kifacsart narancs. Ezt a sok alvásra fogtam, és a dolgot elintézettnek tekintettem. Az elmúlt napokban nem sokat aludtam éjjelente, most meg egy huzamban rengeteget, nem csodálkoztam, hogy felborult az egyensúly.
— Beteg vagy? – kapott a szón a Hispánia Vitéz.
— Nem, nem vagyok beteg! – mondtam nyomatékosan. Nem volt rá szükségem, hogy az egész cirkusz arról csámcsogjon, valami bajom van.
— Oké, értettem, főnökasszony! – szalutált Bruno, azután egy balfordulatot véve lelépett. Megfordultam Jaime ölelésében, hogy elmerülhessek a most épp tengerkék szemekben, karomat a nyaka köré fonva.
— Adj egy csókot, aztán kérek valami hideg üdítőt! – kértem szempilla rebegtetve. Elégedetten sóhajtottam fel, mikor ajkait az enyémeken éreztem, és készséggel engedtem utat kutakodó nyelvének.

— Azon gondolkodtam, valamikor hazamehetnénk. Magyarországra, még a Nagydíj előtt – mondtam elgondolkodva, miközben a jéggel hűtött limonádémat kortyolgattam. – Vagy utazhatnánk hamarabb is, mondjuk rögtön Hockenheim után, hétfőn. A te programjaidtól függ.
— Daníval úgy beszéltünk, hogy német után haza megyek. Szerdán utazom Budapestre, mert lesz valami megnyitó.
— Igen, a Forma1 Kiállítás, a Westendben. Arról olvastam. – bólintottam rá.
— Viszont utána nyári szünet, szóval sokáig maradhatunk. Mennem kell – nézett az órára, aztán az integető Ranierora. Leugrott a székről, és egy gyors csók után megindult a kocsija felé.
— Fáj a torkom – motyogtam a hotel felé tartva, miközben az ablakon át bámultam az elsuhanó épületeket, és kezem a nyakamra tettem. Arcom a hűvös üvegnek döntöttem, és elégedetten sóhajtottam.
— Miért mondtad, hogy jól vagy? – kérdezte Jaime. Rápillantottam, az arcán csalódottság és aggodalom ült.
— Azért, mert így is van. Biztos csak a hideg üdítő miatt van, elmúlik. – küldtem felé egy röpke mosolyt, és megsimogattam az arcát. Az eddig a váltón pihenő keze most az enyém után kapott, enyhén megszorítva azt, majd a homlokomhoz ért. Láttam az arcán átsuhanó felismerést.
— Megint lázas vagy! – jött a vádló megállapítás. Nem feleltem, fáradt voltam a vitatkozáshoz, inkább belehajtottam az arcom a tenyerébe, ami jólesőn hűvös volt, és lehunytam a szemem. Arra tértem magamhoz, hogy a kocsi megáll.
— Gyere – nyújtotta felém Jaime a kezét, miután kinyitotta nekem az ajtót – mikor szállt ki, és kerülte meg a kocsit? Kiesett, hogy hogyan jutottunk fel a lakosztályba, ahogyan minden más is.
Finom cirógatás térített magamhoz, kelletlenül nyitottam ki a szemem, elhagyva az álmok mezejét. Jaime az ágy szélén ült, gyanakvó tekintettel vizslatott, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy lopáson kapott kisgyerek.
— Hány óra? – ültem fel, és észrevéve, hogy nem a tegnapi zöld felsőm van rajtam, elgondolkodtam, hogy mikor öltöztem át.
—Szombat reggel, nyolc. Szeretném, ha ennél pár falatot, utána aludhatsz tovább. – Kedvesem hangja szelíd volt, szürkülő tekintete azonban elárulta, hogy nem szeretne ellenállásba ütközni. A szekrényen, ahol – ezek szerint – a tegnap reggeli mézeskalács volt, most pirítós és rántotta halom várta, hogy valaki – bizonyára én – eltüntesse.
— Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem a tőlem telhető legártatlanabb és értetlenebb módon. – De köszönöm, aranyos vagy – hajoltam előre egy mosoly kíséretében, hogy hosszú, szerelmes csókban forrjunk össze. Ahogy nyelveink édes táncukba kezdtek, Jaime ösztönösen ölelt át, és viszonozta a csókot, azonban azt is éreztem, hogy tartózkodóbb, mint szokott.
— Remélem, nem gondoltad, hogy ezzel lekenyerezhetsz! Igenis enned kell, tegnap este se ettél, sőt, szinte egész nap, és azelőtt este sem. – egy pillanatra olyan érzésem támadt, hogy nem a szerelmem, hanem az édesapám ül velem szemben. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, és néztem a pilótával farkasszemet. A kavargó, szürkéskék íriszek nyomban elnyeltek, lélegezni is majdnem elfelejtettem, s, mikor percek múltán elszakítottam tőle pillantásom, tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Morcosan dőltem vissza a párnára, és fordítottam el a fejem.
— Ne hisztizz! – enyhült meg a Katalán hangja. – Nem szeretném, hogy lebetegedj, de minden jel erre utal. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, még az is megfordulna a fejemben, hogy terhes vagy. – felvont szemöldökkel néztem Jaime alattomosan somolygó arcára.
— Már miért ne lenne lehetséges? – kérdeztem vissza pókerarccal, ezzel elérve, hogy leolvadjon arcáról a mosoly, és helyét a döbbenet vegye át. Felsőbbségesen vigyorodtam el. Egy-egy, könyveltem el magamban.
— Ez szemét húzás volt! – jegyezte meg, de hallottam, ahogy megkönnyebbülve engedi ki a levegőt. – Egyél pár falatot, aztán jöhetsz velem, ha gondolod. – fogalmam sincs, mikor nyúlt a takaró alá, de most a belső combom kezdte el simogatni. Halk nyögés szakadt fel belőlem, mikor a bugyin keresztül megérintette nőiességem, majd továbbhaladt a hasamra, ahonnan pár másodperc múltán visszafordult.
— Ez… nem fair! – suttogtam, és lerántottam magamhoz egy éhes csókra, amit ezúttal szenvedélyesen viszonzott.
------------------------------
a zöld felső, illetve az azt váltó ruha: