Szerelem, 300 km/h-val - 13. fejezet

Komolyan mondom, tök véletlen, hogy ez épp a 13. részben van! :D Bizonyára már mind sejtettétek, hogy mi is következik, de azért remélem, sikerült titeket meglepni! :D Enjoy! :)

Szakítópróba

— Hugoval fogadtunk – kapta fel hirtelen a fejét, és nézett a szemembe. – Vagyis, ő azt hitte, hogy fogadtunk.
— Nem értelek – mondtam lassan, miközben hagytam, hogy a viharos tengerként kavargó tekintete elnyeljen. Elmerültem a fájdalmat, bűnbánatot, félelmet és végtelen szerelmet tükröző íriszekben, közben szörnyű gyanú kezdett bennem körvonalazódni, amire szánt szándékkal nem figyeltem. Félre hajítottam, mint valami véres rongyot, amitől undorodik az ember, hiszen undorodtam is az ötlettől.
— Elmeséltem neki, hogy ütköztünk, meg, hogy én küldtem a csokrot, aztán, hogy találkoztuk. Hogy tetszel. Azt mondtam, biztos benne, hogy nem szedlek fel. Fogadna akart – hajtotta a fejét vissza a hasamra.
— Végig csak megjátszottad…
— Nem! Nem, én szeretlek, Annie! – vágott közbe. Valami darabokra tört bennem, és hangos csörömpöléssel ért talajt. – Fogadni akart velem, hogy belém szeretsz, de nem mentem bele, csak abban a hitben hagytam.
— Hogy lehet valaki abban a hitben hagyni, hogy fogadást kötött?! – toltam fel magam, és igyekeztem elhúzódni, amit Jaime, legnagyobb megkönnyebbülésemre hagyott. Felhúzódzkodva döntöttem a hátam az ágytámlának, és hirtelen zavart, hogy meztelenül vagyok.
— Annyira beleélte magát és nagyképűsködött, hogy végül ráuntam, és otthagytam. – a fejemet ingatva nyúltam a hozzám legközelebb fekvő Red Bullos pólóért, és belebújva pattantam fel az ágyról, hogy azonnal meginogjak.
— Annie! – hallottam távolról Jaime hangját, míg én lehunyt szemmel vártam, hogy az összefolyt világ ismét helyreálljon.
— Eressz el! – szűrtem a fogaim között, mikor a szédülés elmúlt, és kirántva a csuklóm a kezéből, menekültem a fürdőszoba irányába. Talán gyerekes butaság, de nem akartam Jaime közelében lenni, és sokáig tartott volna, míg felöltözöm, hogy elhagyhassam a szobát. A fürdő tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy valamelyest magamra maradhassak.
— Annie, kérlek!
— Ne szólíts így! – az eddig olyannyira szeretett becenév most szinte végigégette a hallójáratom, majd tovább szivárogva, az egész bensőmet.
A hatalmas fürdőbe beérve becsaptam magam után az ajtót, majd a kulcs elfordítása után az elzárt bejáratnak vetettem a hátam. Az eddig küzdelmek árán visszatartott könnyek most erőszakosan törtek utat maguknak, és folytak végig az arcomon. Dacosan töröltem le őket, miközben az ajtó mentén lecsúszva ültem a hűvös kövezetre. A pár perccel ezelőtti kéjhullámok helyett most viharos szél által keltettek csaptak át a fejem felett.
— Anna, kérlek, gyere ki! – kopogott Jaime, és hallottam, ahogy lenyomja a kilincset. – Anna! Nem mozdulok innen addig, míg ki nem jössz, hallod? Ha kell, holnap is itt maradok, nem érdekel, hogy időmérő van! – próbálkozott most fenyegetéssel, hasztalan.
— Gondold végig, mi okom lenne mos itt könyörögni, ha csak a fogadás miatt voltam veled? Persze, igazad van, megérdemlem, de nem beszélhetnénk meg? Így olyan, mint magamban beszélnék! Anna!
Pár perc csend, majd motoszkálás, utána Jaime ismét megszólalt.
— Hugo június végét akarta meghatározni, addig kellett volna lefeküdnöm veled, a „díjam” tízezer euró lett volna. – szinte láttam a díj szót körülölelő macskakörmöket, olyan iróniával mondta ki. – Anna, amiről nem tudsz, az nem fáj! Nem akartam elmondani, de nem bírtam magamban tartani! Szeretlek, érted?
Összekucorodva hallgattam a rimánkodást, egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Vajon hihetek-e neki, vagy csak azért teszi ezt, hogy még jobban szórakozhasson? A kisördög ellenségesen duruzsolt a fülembe, míg az angyal csak jóval később jelent meg, próbálva jobb belátásra bírni. Hiszen annyira őszintének tűnt.
Merengésemből a telefon csörgése szakított ki. Hallottam, ahogy Jaime spanyolul beszél valakivel, de alig értettem egy-két szót, így a beszélgetés összefüggéstelen volt. Amit viszont tisztán értettem, az a testem jelzése volt, az alhasam gyengén ugyan, de görcsölni kezdett.
Jaime hangja eltűnt, ahogy elköszönt, a lakosztályra pedig csend borult. Pár percig még hallgatóztam, majd a kulcsot halkan elfordítva nyitottam ki az ajtót. A Spanyol az ágyon ült, kinyújtott lábakkal, a támlának támaszkodva. Egy gyors pillantás után lefordítottam a fejem, és célirányosan vágtam át a hálón. A bőröndben való rövid kutatás után törölközővel és egyéb cuccokkal álltam fel, és megfordulva majdnem a pilótába ütköztem. Alig egy centi választott el minket.
— Annie! – fonta közbe a kajait a derekamon, esélyt sem adva az újabb menekülésre. – Hinned kell nekem! – emelt ki minden egyes szót. Elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem, a mélykék örvény pedig azonnal beszippantott, hogy lehetetlen volt elszakadni tőle. – Szeretlek!
A szívem vad vágtába kezdett, ahogy a másodpercek múltán az arca még jobban közelíteni kezdett felém, aztán a szája egy fél pillanatra érintette az enyémet. Ajkaim rögtön elnyíltak, ösztönösen szabad utat engedve, Jaime azonban nem lépett tovább, finoman kóstolgatott. Jobbommal elengedve a fürdős cuccomat, a kezem automatikusan simított végig a mellkasán, majd a tarkóján tovább futva, fúrtam az ujjaim a hajába. Minden mozdulat annyira természetesen és ösztönös volt, akár a légzés.
Csalódott sóhaj szakadt fel belőlem, mikor megszakította ajkaink édes keringőjét, és homlokát a hajamba temette.
— Nem… nem megy! – suttogtam kissé rekedten a mellkasának pár perc némaság után. – Honnan tudjam, hogy nem versz át megint, csak hogy jobban szórakozzatok? – a kezem a tarkójáról a mellkasára siklott, és finoman toltam el magamtól. Ezúttal az első apró jelre elengedett, és hátrébb lépett, karjai élettelenül hanyatlottak le a derekamról.
— Miért kockáztatnék? Azzal, hogy elmondtam, most azt veszélyeztetném, hogy megnyerjem ezt az idióta fogadást! Gondolkozz An… na! Azért avattalak be, mert nem fogadtam, egyedül Téged veszíthetlek el! – győzködött szenvedélyesen gesztikulálva.
— Ha így van, akkor ne akaratoskodj! Adj egy kis idő! – kértem, mire az arcán fájdalmas grimasz suhant át. A belém bújt kisördög elégedetten vigyorodott el, mondván, megérdemli; a kisangyal azonban rögtön megsajnálta, azt szajkózva, hogy adjak neki még egy esélyt a bizonyításra. Az eszem és a szívem egymással szemben foglalt állást.
— Hadd gondoljam át
— Rendben! Gondolom, amúgy sincs sok választásom – adta meg magát letörten. – Tusolj le, intézek külön szobát.
— Köszönöm! – biccentettem aprót, és kikerülve ballagtam a fürdőbe. Sose láttam még ilyen szomorúnak. Ha egy-egy versenye nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, azon gyorsan túltette magát, de most… mintha azt közöltem volna vele, hogy soha többet nem ülhet Forma autóba. Igen, ez a helyes hasonlat egy száguldás mániás pilótára.