Második Otthon - 27. fejezet

Itt az új fejezet! :) Köszönöm szépen a kommenteket, a hozzájuk tartozó válaszokat az előző fejezet végén szintén kommentben megtaláljátok! :) Illetve most feldobom az ötletet, ti döntötök: egy-egy kérdésre a választ a megfelelő kommentároknál, a következő fejezet elején, vagy az "Életem részletei" című blogomban adjam meg? Utóbbit csinálja Gooffy is. Azt hiszem, erről majd szavazást is teszek ki, de vélemény formájában is várom a javaslatokat! :) Jó olvasást! :)

Kavargó érzelmek

Szótlanul néztük végig a szökőkút játékát. Azt kívántam, bárcsak így maradhatnánk örökre, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, nem gondolva a következőkre vagy következményekre. Szándékosan kapcsoltam ki az agyam, hogy ne gondolkozzak. Csak élvezni akartam a pillanatot, Jaime érintését, illatát, ölelését; és nem azon tanakodni, mikor bocsájtottam meg neki ennyire könnyen, vagy mikor kezdtem el többet érezni iránta, hogy ne zavarjon ez a túlzott közelség.
Nem akartam minderre gondolni, de ahogy vége szakadt a műsornak, a gondolatok ezernyi apró, akaratos démonként furakodtak a fejembe. Azonban, ami jobban fájt, hogy a színjátékkal a varázslatos pillanat is kipukkadt, mint valami buborék, ami eddig körülvett minket, elzárva a külvilágtól; s most a zsivaj, mely eddig kinn rekedt, ismét emlékeztetett, hol is vagyunk.
Észrevettem mellettünk a szintén ölelkező focistákat és párjaikat, a sejtelmesen somolygó Martát, és a vigyorgó fiúkat. A mesés percek egy ezredmásodperc alatt tűntek tova, zavartságot hagyva maguk után. Elpirulva fordítottam a tekintetem összefűzött ujjainkra, majd a torkát köszörülő Jaimére. Szétrebbentünk.
— Azt hiszem, ideje lenne most már visszamennem a hotelbe.
— Visszaviszlek – indult meg Jaime, én pedig búcsút intve a többieknek, követtem őt egy fekete Seathoz. Zavart némaságban tettük meg az utat a szállodáig, a bejárat előtt álltunk meg.
— Hát… akkor jó éjt – búcsúzott, mikor kiszállni készültem, de erre lemerevedtem.
— Te nem jössz?
— Nem, én otthon lakok, engedélyt kaptam rá.
— Oh… értem… akkor jó éjt… és köszönöm az élményt – mondtam, aztán zavartan pirultam el. A tekintetünk találkozott. Percekig bámultam a kék szemekbe, elakadó lélegzettel. Képtelen voltam elszakítani a pillantásom, túlságosan fájdalmas lett volna.
A mobil csörgése fülsértően rántott vissza a valóságban. Egy utolsó pillantás után torok köszörülve szálltam ki a Seatból, majd az anyósülés ajtaját becsapva, sietve tértem vissza a szobába.
Azonban most sem tudtam elaludni. A boldogság, mikor a Katalán átölelt, a kék szemek fogsága újra és újra eszembe jutott.
— Mi van velem? – sóhajtottam. Felidéztem az autóban történteket. Képtelen voltam másfelé nézni, a kék íriszek elnyeltek. Alig kaptam levegőt, a szívem ugyanakkor őrjítő sebességgel dobogott. Mellesleg máris hiányzott, pedig nem olyan rég váltunk el.
De ez őrültség! Nem lehetek belé szerelmes! Hiszen nem is ismerem! Órákat beszélgettünk, többször is! De a távolság! Spanyolországban lakik! És szinte minden héten utazik a futamok helyszíneire! Toro Rossos! Nem járhatok egy Toro Rossossal, a McLarenhez tartozok! Sebi Red Bullos, és vele is rengeteg lógsz!
Morogva fordultam hasra, menekülve az ellenérvek és érvek elől, a magammal folytatott beszélgetés elől azonban csak elalvás szabadíthatott.

A pénteki nap eseménytelenül telt. Megismerkedtem Heikkivel és Catherine-nal valamint Timoval és Isabell-lel. Sebi, főleg a délelőtt folyamán többször is bocsánatot kért, én pedig nagy kegyesen megbocsájtottam. Jaimével csak párszor találkoztam, akkor is úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Igyekeztem elfelejteni a dolgot; mikor pedig rájöttem, hogy ez enyhén szólva lehetetlen, próbáltam elnyomni. Nem tudtam, mi lenne a helyes, mit kellene tennem. Nem tudtam, Jaime hogy vélekedik a történtekről. Sokszor vettem észre, hogy rajtam felejti a tekintetét, azonban kifürkészhetetlen maradt, és nem is viselkedett a szokásostól eltérően.

A szombatot hasonló semmittevéssel töltöttem. A focisták megnézték az időmérőt, pár szót váltottam velük, az esetről azonban rendkívül tapintatosan ők is hallgattak. Megismerkedtem Raffellával és a kis Felipinhoval is.
— Ennivalóan édes vagy, tudod-e? – nyomtam meg a kis orrát, mire a kitátotta a száját, mintha etetném.
— Kis Haspók! – nevettem. Mikor rájött, hogy mégsem kap enni, csúnyán nézett rám, mondott valamit babanyelven, majd felkéredzkedett anyja karjaiba.
— Na, most elástad magad! – nevetett Rafaella is.
— Valamit ki kell találnom, hogy visszanyerjem az úr kegyeit!
— A banánt és ananászt nagyon szereti – kacsintott cinkosan Felipe.
— Megjegyeztem! – vigyorogtam.
Nem csak én voltam elájulva a legifjabb pilótacsemetétől, mindenki olvadozott a kisfiútól, főleg a lányokat csavarta az ujja köré.

— Mi van veletek Jaimével? – kérdezte Jessica vasárnap a futam kezdete előtt pár perccel.
— Mi lenne? – kérdeztem, minél értetlenebb arcot vágva.
— Tudod, hogy értem. Csütörtök óta furák vagytok, alig szóltok egymáshoz, de folyton egymást figyelitek, pláne, mikor azt hiszitek, senki sem lát titeket. Az ostoba viccük miatt van ez?
— Nem, dehogy! Túl vagyok rajta, a bocsánatkérést elfogadtam. Hiszen láttad.
— Sebivel ugyanúgy vagytok, igen, látom. De Jaime?
— Neki is megbocsájtottam.
Pár perces csend következett, miközben feszülten figyeltük az elrajtoló mezőnyt.
— Akkor mi a baj?
— Nem tudom. Csütörtök este utcabál volt, és lementem, és hát… találkoztunk.
— Igen, és? – noszogatott kicsit, mikor nem akartam folytatni.
— Én… teljesen összezavarodtam! Megnéztük a Táncoló szökőkutat.
— A.J., ne kelljen mindent harapófogóval kiszednem belőled! – nézett a képernyőről rám.
— Azt hiszem, kezdek beleszeretni – böktem ki suttogva. – A show alatt átölelt, ami annyira jó érzés volt – borzongtam meg csukott szemmel, akaratlanul is elmosolyogva –, és utána, mikor visszavitt a hotelbe, a kocsiban… - hadartam, aztán elhallgattam.
— Megcsókolt? – nézett rám fürkészően.
— Nem, megszólalt a mobilja. De nem tudom, mi lett volna, ha.
— Mi a gond?
— Fogalmam sincs, mit érez! Különben is, ezt nem lenne szabad!
— Miért nem?
— Mert két külön csapat! Meg spanyol!
— Nem szereted a spanyolokat?
— Dehogynem! – mosolyodtam el ismét, önkéntelenül.
— Akkor? Ezek annyira erőltetett kifogások, nem veszed észre? A csapatkülönbség miatt nem érdemes fennakadnod, mert nem tudnak mibe belekötni! Nem tudsz titkokat kiadni!
— Nem tudom, Jess! Annyira nem tudom! Ezen rágódok harmadik napja, és nem tudom; mit tegyek, mit gondoljak?
Ez után jó ideig csendben figyeltük a versenyt.
— Beszélned kellene vele! – szólalt meg pár körrel a verseny vége előtt.
— Tudom, de nem tudom… Sebi! – szorítottam meg Jess kezét, mikor megérkezett a Német fékeiről szóló hír.
— Szóval nem tudom, mikor?
Ebben a pillanatban törte össze Lewis a kocsit. Másodpercekig néma csend volt a motorhome-ban, megfagyott a levegő.

Az esti bulira a lányokkal együtt készültünk. Egymás haját készítettük el, és egymást sminkeltük ki. Catherine és Isabell rövidnadrágot vett fel egy-egy toppal, Vivian egy farmer szoknyát és egy spagetti pántos felsőt, Jess egy hosszú ruhát. Az én választásom egy fekete mini ruhára esett, a hajam laza kontyba fogtuk. Hogy valóban jól néztünk ki, az a minket kísérő fiúk elismerő pillantásaiból egyértelmű volt.
---------------------------------------
Raffaella és a kis Felipinho:
A.J. fekete ruhája: