Renesmee Cullen Naplója - Életképek - 4. rész

Tudom, tudom, nem erre vártatok annyira, de úgy gondoltam, ideje ebből is feltenni valamit. :) A VÉ-ÚK -hoz ha lehet, szeretnék még kapni 1-2 komit, és tényleg jön a következő! :) Addig is olvassátok Nessie történetét nagy-nagy szeretettel! :)

Nem figyeltem rá, mohón olvastam a kézzel írt szöveget, amelyről biztos voltam, hogy Mami írta nekem.

Drága Renesmee-m!

Annyira szeretlek! Sajnálom, hogy el kellett válnunk egymástól, hogy nem lehetek veled, hogy el kell olvasnod ezt a levelet, mert ha ezt teszed, akkor nagy valószínűséggel soha többé nem találkozunk. Tudnod kell, hogy nem akartam ezt. Csak a kényszer vitt erre az útra, és csak azért engedtelek el, hogy te élhess, és mert tudom, hogy Jake vigyázni fog rád. Egyetlen Kislányom, tudd, hogy mi mindannyian szeretünk! Fogalmad sincs, milyen különleges vagy. Légy jó, és fogadj szót Jake-nek, kérlek! Ő tudja, mit kell tennie.
Remélem, hogy látjuk még egymást, és nem kell egymás nélkül élnünk. Ha ez mégsem teljesülhet, azt szeretném, ha boldog lennél, Renesmee! Tudom, hogy most szomorú vagy, de azt is tudom, hogy érted a helyzetet, mert Jacob már mindent elmagyarázott. Ne feledd, hogy Jake nagyon szeret téged, ahogy mi is! Légy jó, Drága Kislányom!

Anya

Tovább tartott elolvasnom, mint Jacobnak, de sikerült, és minden sort értettem belőle. Sírva raktam az ágyra a papírt, és másztam Jacob ölébe, aki szeretetteljesen ölelt magához, közben pedig a ruhám alól emeltem ki a Mamitól kapott kis medált. Soha nem voltam még ilyen szomorú, és nem akartam feladni a reményt, hogy tényleg nem látom újra a családom. Miért nem maradhattam velük? Miért nem volt más választása Maminak?
Jacob sokáig ringatott, mire valamennyire megnyugodtam, természetesen végig szorongatva az ajándékom. Eszembe jutott, mi van bele vésve, Mami elmondta nekem. „Több, mint az én életem.” Nekem a családom jelentett mindent, ők voltam az életem.
Ezután Jacob visszapakolt a hátizsákba, meg fésülte a hajam a kedvenc fésűmmel, nyilván ez is a csomagban volt. De most nem élveztem annyira a műveletet, mint máskor. Igazából nem is éreztem. Teljesen kitöltött az üresség- és hiányérzet, valamint a családom iránti vágyakozás. Ezután Jacob a karjaiba vett, és együtt mentünk ki a szobából, magunkkal víve a hátizsákot. Jacob megállt egy hosszú pultnál, ahol egy kopaszodó ember állt, és adott neki egy kis pénzt. A pocakos férfi rám villantotta hiányos fogsorát. A levegőbe szimatoltam, éreztem vérének illatát, de egyáltalán nem vonzott, így inkább Jacob nyakába fúrtam az arcom. Mikor éreztem, hogy kilépünk a friss levegőre, megérintettem az arcát.
— Ez egy motel volt, Nessie – válaszolt a gondolatban feltett kérdésemre. – Az emberek, ha hosszú útra mennek, ilyen helyeken szállnak meg. Sajnos mi egy elég rossz állapotút fogtunk ki, de mikor ideérkeztünk, nem akartam sokáig keresgélni, és ezt találtam először.
Újra megérintettem az arcát.
— Igen, egy városon belül általában több ilyen is van.
Érdeklődve emeltem fel a fejemet. Így még sosem jártam az emberek között. Mindig kocsival mentünk Charlie Nagypapához. Jacob nyakát ölelve először hátrafelé pillantottam. Láttam a sok, különbnél különb embert, ahogy sietve sétálnak. Volt, aki velünk megegyező irányba haladt, volt, aki pont ellentétesen. Lenyűgözött az emberek sokfélesége, nők, férfiak, gyerekek. Hosszú és rövid hajúak, szőkék, feketék, szemüvegesek. Figyeltem az arcokat, de senki sem volt a családomhoz hasonlítható, senki nem volt olyan gyönyörű, mint ők. Láttam autósokat is, de szinte meg sem lepett, hogy egyik autó sem volt olyan jó és gyors, mint a mieink. Aztán megpillantottam egy furcsa szerkezetet. Két kereke volt, és egy ember ült rajta. Kíváncsian nyújtózkodtam, hogy minél tovább figyelhessem, aztán Jacobhoz érintettem a kezem, elé vetítve a fura dolog képét, és hozzá hatalmas kérdőjelet, ami bennem képződött a láttán. Jacob elmosolyodott.
— Az egy bicikli, vagy kerékpár. Az ember ráül, és tekeri.
Nagyon érdekesnek találtam, szerettem volna kipróbálni. Reménykedve érintettem meg Jacob arcát.
— Igen, ha nagyobb leszel, kipróbálhatod.
Újra és újra elámultam az emberek világán. Pontosan háromszor néztem végig, ahogy az emberek – gyalogosok és autósok egyaránt – türelmesen várakoznak egy nagyobb kereszteződésnél a magasba lógatott, színes lámpák hatására, melyekről meg tudtam, hogy jelzőlámpáknak hívják őket. Ha piros fénnyel világított, meg kellett állni, és zöldnél haladhattunk tovább. Láttam nagy bérházakat és irodákat, sok ablakkal, zebrát, vagyis gyalogátkelőhelyet. Igazán vicces volt, ahogy egy állathoz hasonlítják a festett utat, bár kétség kívül voltak hasonlóságok. Buszoztunk, és villamosoztunk, sőt még metróztunk is a föld alatt. Teljes két kört tettem meg a mozgólépcsőn.
A rengeteg érdekesség nem tudta elvonni a figyelmem a vérről. Ahogy kiléptünk az utcára, orron csapott édes illata. A számtalan aroma, a más és más összetétel, a sok apró különbség meglepett. Lenyűgöző ez a sokszínűség. Jacob oltalmából ízlelgettem a különböző eszenciákat, olykor vágyakozva, néha pedig elfintorodva egy-egy kellemetlen illat nyomán. Furcsa volt, hogy a vér, az emberek természetes illata és a magukra fújt, olykor pacsuli valami milyen illatkombinációkat eredményez.
Végül egy áruházban kötöttünk ki. A vásárlásnak örültem, tudtam, hogy Alice mennyire imádja ezt a dolgot, így boldogan próbáltam ki. Még az sem zavart, hogy ételek között válogattunk, úgysem én eszem meg. Sok szép ruhát láttunk, és Jacob nem tagadta meg, hogy próbálgassak, a végén pedig vettünk három szettet, Jacob azt mondta, a biztonság kedvéért, hiszen gyorsan növök, és nem lenne jó, ha nem tudnék öltözetet váltani. Nagyon is egyet értettem vele, hisz otthon Rosie-ék naponta többször adtak rám újabb ruhákat, most pedig már több, mint egy napja voltam ugyanabban a dresszben. Ezenkívül Jacob is vett magának egy váltásruhát, meg cipőket mindkettőnknek. Mivel pedig ez nem fért volna bele a kishátizsákomba, amit hoztunk, vettünk egy nagyobbat is. Már sötétedni kezdett, mire végeztünk a vásárlással, és felültünk egy vonatra. Egy teljesen üres fülkét találtunk, oda ültünk be, és Jacob azonnal elkezdett enni. A művelet nem igazán érdekelt, így az egyes újabb ételek nevei után csak bámultam ki az ablakon, merengve a nap élményein. Ez az utazási mód nem volt olyan gyors, mint mikor Jacob futott, így könnyen tudtam figyelni a tájat.
— Nessie, ezt sem kóstolod meg? Ez innivaló. Folyadék.
— Folyadék? – kérdeztem halkan, ízlelgetve a szót. Eddig csak szilárd ételt próbáltak rám erőltetni. Gyanakodva néztem az üveg irányába, amit Jacob nyújtott felém. Egy papír volt rajta körbetekerve. Az üdítő – a papíron ez állt – sárgás volt, és állítólag narancslé. Lassan nyújtottam kezem az üveg felé, végül elvettem. De hogy kell ebből inni? Nagy szemeket meresztve néztem Jacobra, ő kutatott valami után a nagyobb hátizsákban, végül egy poharat vett elő.
— Ebből könnyebb lesz – mondta, és kivette a kezemből az üveget, hogy öntsön a pohár aljába egy kicsit. Eztán egy szívószálat rakott bele, és visszaadta nekem. Egy másodpercig néztem a gyümölcslét. Óvatosan beleszagoltam, de az illat, mint várható volt, nem tetszett. Erőt vettem magamon, és belekóstoltam – Jacob kedvéért. Láttam, ahogy a lé egyre feljebb kúszik a szívószálban, egészen ajkaimig, végül megéreztem nyelvemen.