Második otthon - 22,5. fejezet

Nos. :D Hogy lássátok, mennyire imádlak titeket, illetve mennyire nem bírom az írás, vagy a publikálás nélkül. :D A vasárnapra ígért fejezetet ketté vágtam, úgyhogy íme az első fele. :D Jó szórakozást hozzá, és remélem, ezért kapok már eddig rejtőzködő olvasómtól is véleményt! :D

Két ász I.

— A legközelebbi futamhétvégén? – kérdeztem cinikusan.
— Neeem… - gondolkodott el. – Majd felhívom, mikor ér rá!
— A rally mellett az lesz miden vágya, hogy téged tanítgathasson! Álmodj, Kiskirályfi!
— Olyan undok vagy! – oltott le, aztán otthagyott.
— Na, jól megkaptad!
— Azt hiszem, magamba kell szállnom.
— Kérsz Redbullt vagy vannak szárnyaid?

Nem telt bele fél óra, és Sebi visszamenekült hozzám.
— Na, már nem vagyok undok?
— Ez rosszabb, mint a kínzás! – panaszkodott. – Miért nem lépnek már le?
— Na, gyere! Kimenekítelek! – ragadtam meg a Német kezét, majd egy búcsúintés után, a hátsó kijáraton át hagytuk ott az ünneplőket.
— Örök hála! – huppant le egy padra.
— Tudod, nagyon hülye vagy! – szidtam le nevetve.
— Akkor összeillünk!
— Ha-ha. Nem félsz egy újabb kompromittáló fotótól?
— Azt gondolnak, amit akarnak! Mi ketten tudjuk az igazságot, és kész. Más nem számít.
— És Hanna?
— Mi van vele? – kérdezte meglepve.
— Nem hiszem, hogy a szívébe zárt.
— Számít valamit?
— Csak nem szeretném, ha miattam veszekednétek.
— A féltékenysége miatt – javított ki.
— Ugyanaz.
— Nem ugyanaz! A. J. más lányokat is megölelek, velük is ugyanúgy lefényképeznek! Te is le vagy fényképezve más pilótákkal. Senki sem gondolja, hogy mi ketten!
— De talán mégsem kellene kettesben mutatkoznunk.
— Tagadjam le a húgom? Mindezt Hanna hülyesége miatt? Majd lenyugszik.
— Talán eljöhetne egy futamra. Ha látná…
— Nem jön futamra – szakított félbe.
— Miért nem?
— Közös megegyezés. Otthonról is tud szurkolni, és védem a médiától.
— Akkor találj ki valamit, hogy ne utáljon ismeretlenül!
— Nem utál. Csak új vagy még. Pár hét és megnyugszik.
— Remek.
— Most mit panaszkodsz?
— Reménykedtem, hogy legalább ezt el tudom intézni.
— Mert, mi dolgod még?
— Kaptam egy rózsacsokrot. Ismeretlen küldőtől.
— Tényleg? – a döbbenete őszintének tűnt.
— Biztos vagyok benne, hogy Jens tudja, kitől van, de nem hajlandó elárulni.
— Vagy csak húzza az agyad, és úgy tesz, mintha tudná. Ne nézz így rám, nem én voltam! Én ilyet nem tudok kitalálni.
— Akkor mégis, ki küldte?
— Nem volt hozzá semmilyen üzenet?
— Sajnálom. Ennyi
— Kézzel írt?
— Igen. Miért?
— Ha visszamegyünk, megmutatod? Talán felismerem.
— Az jó lenne!
— Akkor ezt megbeszéltük. Menjünk vissza, talán már tiszta a levegő.