VÉ-ÚK 7. rész: Szilveszteri szerelem (?)

Nos, mivel megvan a kerek ezres látogatottság, így ígéretemhez híven itt a következő fejezet, amit remélem, vártatok. :) Én a véleményeket várom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy folytatnátok a történetet, milyen következményekre tippeltek? A folytatás nagyvonalakban van meg, így akár még bele is írhatom. :P Jó olvasást! :)

A fejezet utolsó bekezdése mellé 12-es karikát rakok. Gondolom, ez nem sokakat tántorít el, de én szóltam, és felelősséget nem vállalok! :D

Egy ötven fős termet foglaltunk le, Kitti ismeretségének hála, igen kedvező áron. A hatalmas, négyzet alakú teremben az asztalokat és a székeket a falak mellé vittük, ezekre kerültek az italok és az ételek, egy külön asztalra az evőeszközök, tányérok, poharak, egy újabb asztalon pedig a puncsok, koktélkeverők. Hatra értünk a helyszínre, másfél órát töltöttünk a pakolászással, rendezkedéssel. A Dj hétre érkezett, a neki kialakított sarokba tereltük, átadtuk a cd-ket, és magára hagytuk. Körülbelül tíz perc múlva már Miley Cyrus The Climb című száma szólt halkan. Nyolckor már az asztaloknál ülve beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy túl hamar jöttünk. Az elsők, a legközelebbi barátaink fél kilenc és kilenc között érkeztek, majd sorra a többiek, hamarosan pedig beindul a buli.
— Hé, Jaz! Szia! – a kiáltásra megálltam, nemsokára pedig Olivér keveredett mellém.
— Helló! – mosolyogtam rá. Oli az évfolyamtársam, a suli nagymenője.
— Jó a buli! Ügyesek vagytok!
— Köszi. Mi újság? Rég beszéltünk.
— Hát igen, rögtön a szünet elején eltűntél. Legalább hasznos volt a síszünet?
— Igen, nagyon – vigyorodtam el.
— Annak örülök. Karácsonyod hogy telt? – támaszkodott az asztalnak.
— Szokásos. De jó volt. Tied?
— Egész jó, bár nem volt az igazi, hiányzott valaki.
— Kicsoda?
— Te!
— És miért hiányoztam?
— Szerintem magadtól is tudod a választ! – húzódott közelebb, és fogta meg a kezem, közben tartva a szemkontaktust.
— Oli…
— Csss… Gyere, sétáljunk! – húzott ki, meg sem várva a választ. Ez most mégis, mit jelentsen? Mit akar tőlem? Négy éve ismerjük egymást, és csipetnyi jelét sem mutatta soha, hogy úgy gondolna rám. Haverok voltunk, és kész.
A szabadba kiérve a zene tompult kissé, így hallottuk a petárdák durrogását. Tiszta éjjelünk volt, a csillagok és a Hold fényesen világított. Oli hátulról átölelt, kezei a hasamon nyugodtak. A nyakamon és a fülemben éreztem a légzését, kicsit csiklandozott is. Aztán egyszercsak elkezdte harapdálni, és puszilgatni a fülcimpámat.
— Oli… - kezdtem bele megint, és próbáltam kibontakozni az öleléséből, de nem engedett.
— Jaz, kérlek! Egyszerűen megőrülök, ha a közelemben vagy! Ha rám mosolyogsz, úgy érzem, végem! Nem kezdhetnénk ezt az évet együtt? Egy párként? Szeretlek, Jaz!
Szembefordított magával, úgy beszélt, szemét az enyémbe fúrva. Volt már barátom, de így még senki nem vallotta meg nekem az érzéseit. A föld felett lebegtem, legalább két méterrel – de nem a szerelemtől. Barátságon kívül semmit nem éreztem Olivér iránt. De képes lennék összetörni a szívét? Nem, nem lennék. Talán az együtt töltött idő alatt beleszeretnék… Halk sóhaj reppent ki ajkaim közül.
— Rendben, próbáljuk meg! – bólintottam rá, Olivér örömére. Remélhetőleg nem bánom meg.

Egy ideig csak ölelt, aztán meghallottuk, hogy odabent kezdenek visszaszámolni, így befutottunk, és hattól már mi is besegítettünk, bár én jóval halkabban, mint elvárható lett volna. A percekkel ezelőtti döntésem járt a fejemben. Az óra megkondult, jelezve az év fordulót, egy kéz megpördített, aztán már csak azt vettem észre, hogy Olivér a száját az enyémre tapasztja, a nyelve pedig erőszakosan igyekszik utat törni magának. Hirtelen védekezni akartam, aztán észbekapva visszacsókoltam. De ez egyáltalán nem az az igazi, szerelmes csók volt, egyáltalán nem élveztem.

A szilveszteri buli után kijózanodva tértünk vissza a suliba és a hétköznapokba. A félév vészesen közeledett, így minden tárgyból készülni kellett a pótló, javító, vagy csak sima dolgozatra. Emellett az egyetemre jelentkezős időszak is tartott, valamint megkezdődött a báli szezon. Heti két táncpróbánk volt, ugyanilyen rendszerességgel jártam korizni, akárcsak eddig, plusz tanulás, így Olival nem volt túl sok időm találkozni, bár őszintén megvallva, nem is igen sajnáltam a dolgot.

— Nem szereted azt a fiút, igaz? – kérdezte Anya, vesébe látóan, mikor egyik nap feljött a téma.
— Dehogynem! – ellenkeztem. – Szeretem… de csak, mint barátot. Szemétség, amit művelek vele, igaz?
— Egy kicsit. Nem kellene játszanod az érzéseivel!
— Én nem akarok játszani velük! Tényleg szeretném, ha viszonozni tudnám, de egyszerűen nem tudok rá úgy tekinteni!
— Pedig előbb-utóbb döntened kell, Kicsim! És szerintem mindkettőtöknek jobb lenne, ha előbb!

Naphosszat a kérdéskörön filozofáltam. Helyes, amit teszek, vagy egy aljas dög vagyok? A szívem mélyén tudtam, mit kellene tennem, az agyam azonban nem hallgatott rá, így folytattam a színjátékot, amely még jobban kezdett az ellenemre lenni, mint Szilveszterkor. Olivér durva volt, egy-egy csókunk alkalmával akaratos.

Egy kéz rántott hirtelen félre, be az üres folyósóra. Aztán már éreztem is, ahogy a falnak nyomnak, és az ajkak közül követelődzőn nyomul a számba a nyelve. Engedtem a nem épp szelíd erőszaknak, várva, hogy mikor lesz vége. De nem lett. Nyelvét jó mélyen dugta le, már majdnem a torkomban volt, közben a keze vándorútra indult a csípőmről, először a fenekemre, simogatta, majd belemarkolt, két kezével erősen tartva. Aztán jobbja az oldalamon indul meg felfelé, felsőmön keresztül fogdosva melleimet, hogy aztán a pulóver alá becsúszva kezdjen el felfelé araszolni.
— Oli – löktem el magamtól a srácot. – Mégis, mit művelsz?
— Na, mit gondolsz? – próbált ismét közeledni.
— Suliban vagyunk, ha elfelejtetted volna!
— Nem felejtettem el, Szivi! Mesélj inkább Monacóról! – támadott le ismét. Hirtelen úgy éreztem, ha nem teszek valamit, helyben megerőszakol. A csengő mentett meg.