A viszontlátás

Figyelem, a műben szereplők helyek és szereplők egy részének neveit, valamint a fogalmakat Stepheni Meyer találta ki, én csak használom őket!

Halloweenre sok szeretettel, bár nincs benne szellem, boszorkány, se semmi. :)

És utólag egy kis zene hozzá, én ezt hallgattam az írása közben: http://www.youtube.com/watch?v=uOX50VKx1AE
Végre megérkeztem. Nagyot sóhajtva támasztottam a homlokom a hideg kocsiablaknak, ahogy a szeretett vidéket pásztáztam tekintetemmel. Az eső persze csepergett, nem is Forks lenne, ha nem esne. A gyomrom minden másodperccel összébb szorul az izgatottságtól. Végre itthon… Na, jó, nem teljesen, még vagy fél óra, mire ténylegesen hazaérek, de La Push Forskhoz tartozik, nem külön város. Ugyan boldog vagyok, egy kicsit félek is. 10 évesen vittek el innen, akkor láttam utoljára a szeretteim, a családom. Most pedig egy hirtelen döntéstől vezérelve hamarosan megjelenek a rezervátumban. Tökéletes lesz a meglepetés és a káosz. Remélem azért örülnek majd.

Na, jó, az elején kezdem. Mint már rájöhettetek, indiánlány vagyok. A nevem Annabelle Black, Jacob Black lánya vagyok, bár ez nem sokat mondhat nektek. Édesanyám meghalt a születésemkor, ennek eredményeképp, tulajdonképpen a La Push-i nők lánya vagyok, persze egy bizonyos csoporton belül, hiszen együtt neveltek, a barátnőim, és pótmamáim voltak mindannyian. 10 évesen költöztem anyai nagyszüleimhez, hogy Párizsban tanuljak. A búcsúzás szörnyen szomorú volt, még most, 7 év távlatából is elszomorodom, ha rá gondolok, pláne, hogy most örülnöm kellene a viszontlátás miatt. 7 évig kellett nélkülöznöm a családom, a barátaimat. Mintha akkor egy új élet kezdődött volna számomra. Most visszatértem, hogy gyerekkorom helyszínén folytassam az életem.

Még pár perc. A sofőr az előbb fordult hátra, hogy a címet is megkérdezze, hiszen elértünk La Push határáig. Egy bólintással vette tudomásul, majd ismét az útra összpontosított. A gyomrom, ha lehet, még jobban összeszorult. Mi lesz, ha rosszul döntöttem? Ha nem maradhatok? Ugyan, ez butaság, a levelekben Apa mindig azt írta, hogy nagyon hiányzok mindenkinek, és hogy bárcsak itt lehetnék. Apa… a tiszteletre méltó falka vezér. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak a régi mesék és indián legendák, miszerint farkasoktól származik a törzsünk, és a férfiak néha maguk is átváltoznak farkassá.

Összerezzentem, ahogy a sofőr megállította a kocsit. Megérkeztünk. Segített kipakolni a csomagjaim, aztán kifizettem, és elhajtott. A ház pontosan ugyanolyan volt, mint emlékeimben, mit sem változott. Az egyik bőröndöt magamhoz véve indultam el a terasz felé, majd megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam. Semmi válasz. Ismét kopogtam, közben pedig körbenéztem. Furcsa volt ez a kihaltság, sehol egy árva lélek. Megpróbáltam benyitni, de természetesen nem sikerült, az ajtó zárva volt. A Nap lemenőben volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy valahol a parton mulathatnak, ahogy régen. Ezek szerint ez sem változott. Bevonszoltam a bőröndjeim a terasz alá, hogy ne ázzanak el, ha esetleg ismét elered az eső, hiszen útközben kiértünk a Forks fölötti felhőtakaró alól. Tiszta éjjelre számítottam, látszott az Esthajnal csillag. A csomagokat a ház előtt hagyva indultam meg a part felé. A szívem örült iramba kezdett, mintha csak tudná, hogy most már nem sokáig húzhatom a viszontlátást. A tábortűz körül lesznek. Mindannyian, akiket szeretek. Hirtelen elöntöttek a kétségek, vissza szerettem volna fordulni, de a lábaim továbbvittek, mintha külön életet élnének. Ösztönösen tudták, hol kell lefordulni, és nemsokára már a fák alatt botladoztam. A legrövidebb utat választottam, ami az erdőn keresztül visz. Éveken át jártam ezen az ösvényen, csukott szemmel is eltaláltam így a partra – ez most jól jött, ugyanis a koromsötét erdőben semmit sem láttam. Egy pillanatra megálltam. A májusi időjárásnak megfelelően sportcipő, farmer, valamint egy egyszerű, de csinos rövid ujjú volt rajtam. Most felkaptam a kardigánomat is, hogy ne fázzak, aztán idegesen túrtam leengedett, hollófekete hajamba. A hajam… 10 éves koromban a fenekem alá ért, utána csak nőtt, és nőtt. Aztán két éve levágattam, most nem ér a lapockámig. Bár így is jól áll, ez csak még nagyobb meglepetést fog kelteni. Tovább indultam, miközben ismét elmerengtem. A hajam hasonlított legjobban Apára, tőle örököltem fekete, egyenes hajam. Persze nem csoda, a legtöbb indiánnak hollófekete haja van. Viszont a szemem édesanyámé. Állítólag neki volt ugyanilyen élénkzöld szeme. Kiskoromban Apa mindig azt mondta, ha belenéz a szemembe, Édesanyámat újra köztünk érzi, mintha ott állna mellette. Ezért egyszer elmentem egy fényképészhez, és olyan képet csináltattam, amint csak a szemeim látszanak. Egy vékony csík az egész, viszont zöld szemeim gyönyörűek rajta. Apa sírt, mikor odaadtam neki. Az volt az egyetlen alkalom, hogy sírni láttam.

Zene, és vidám beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem. Észre sem vettem, hogy az erdő széléhez értem. Most már nem fordulhattam vissza. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a csoport felé. Még egészen messze voltam, nem vettek észre. A szívemet melegség járta át, ahogy végignéztem az embereken, ahogy eljutott fülemig önfeledt nevetésük, és eddigi félelmem hirtelen eltűnt. Ők itt a családom, az életem részei. Hogy is bírtam ki ilyen hosszú ideig nélkülük? A tenger békésen morajlott, a tábortűz vidáman pattogott, válaszként az emberek zsibongására, én pedig csak mentem, és mentem, taposva a homokot, egyre közelebb és közelebb, aztán egyszercsak…

Egy alak nevetve állt fel, ezzel kiválva a tűz körül ülő tömegből, így adott volt a lehetőség, hogy megpillantson. Ez természetesen bekövetkezett. Megtorpantam, mikor éreztem, hogy engem figyel. Szinte pontosan tudtam, mi zajlódhat le benne, azt is tudtam, hogy La Push-i, csak azt nem, hogy kicsoda pontosan. Még mindig idegesen álltam, körülbelül hét méterre a csapattól. A férfi eddigi meglepetése és zavara már eltűnhetett, most nyilván azon gondolkodik, ki lehetek, hogy nem megyek közelebb. Nem, nem késett senki, nem is vártak vendéget. Az arcomat megvilágítja a tűz fénye… ismerős vagyok neki, talán már sejti is, hogy ki vagyok, de még nem biztos benne.

Eközben én is szemügyre vettem. A tűz csak az arca felét világította meg, és sajnos nem láttam pontosan a vonásait, hogy felismerhessem. Magas volt, és erős. Csak egy rövidnadrág volt rajta, meg egy póló, persze, a La Push-i férfiak, híres hidegtűrése, sosem fáznak. Végre mások is észbekaptak, a férfi elég sokáig bámult ahhoz, hogy mindenkinek, legalábbis sokaknak feltűnjön. Egy nő végre megszólította, én pedig megtudtam, kivel bámultuk egymást ilyen sokáig.

- Jacob, minden rendben?

- Apa? – suttogtam döbbenten, és tettem pár lépést feléjük. Tényleg ő lehet az? A szívem olyan őrült iramban vert, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről, és én azon nyomban meghalok. A létfontosságú szerv azonban a helyén maradt, én pedig tanúja lehettem, ahogy egyre többen fordulnak felém, hogy kiderítsék, miért viselkedik úgy Jacob, mint aki szellemet lát. És tanúja lehettem annak is, ahogy Apa ajkai lassan elválnak, és egy szót, pontosabban egy nevet suttognak, melyet csak sejthettem.

- Annabelle?

Kivált a tömegből, és megindult felém, ezzel egyidőben indultam meg én is, hogy minél előbb találkozhassunk. A távolság rohamosan csökkent, öt méter, három, másfél. Egy méternél ismét megtorpantunk.

- Tényleg Te vagy az?

Kérdezte Apa hitetlenül, én pedig csak bólintottam. A hangja körülölelt, és minden érzést kisöpört belőlem, csak a végtelen szeretet maradt, amit szülőm iránt éreztem. Bátortalan mosolyra húzódtak ajkaim, aztán hirtelen azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Apa csontropogtató ölelésbe zárt, és emelt a levegőbe. Végül, valószínűleg megérezte, hogy fulldoklok, mert a karok bilincse szelídült, és a lábaim is újra szilárd talajt éreztek. Percekig, talán órákig álltunk összeölelkezve. A vállamon valami nedvességet éreztem, s azon nyomban tudtam, hogy Apából is ugyanaz tört ki, mint belőlem. Az öröm könnyei.

2009.október 29.